
Legutolsó idei megjelenésem az Ott fent című regény volt, ami ugye egy magyar vadászpilóta fiktív, de a realitásra épülő története. Mi több, a típus, amivel a főszereplő a legtöbbet repül a regényben, a ma már kevésbé használt – bár azért akad még légierő, amely hadrendben tartja a felújított változatait – MiG–29-es, a Fulcrum. Azaz ennek egy továbbfejlesztett tengeri változata…
A megjelenés utáni első visszajelzések engem is megleptek. Az első öt Olvasóból négy nő volt, és állítólag nemcsak tökéletesen értették a technikai leírásokkal is megtűzdelt történetet, de alig bírták letenni…
A könyv elkészültében, leginkább a szakmai lektorálásában, segítséget kértem Simon Róbert Sándortól, aki anno a MiG–29-es műszaki kiszolgálásával is foglalkozott. Így egyértelmű volt számomra, hogy köszönetképpen kap egy példányt az elkészült könyvből.
Ezután jött az ötletem: vajon mit szólna a történethez az a magyar vadászpilóta, aki igencsak sokat repülte ezt a típust, mi több, híres katapultálása és világhírűvé vált bemutatórepülő-programja is ismertté tette? Az ötletet gyors levélváltás követte Simon Róbert Sándorral – aki ismerte, ismeri őt –, majd megtörténtek az első üzenetváltások, végül magával Szabó „Topi” Zoltánnal is…

Örömmel fogadta a felajánlást, majd azonnal fel is kínált nekem egy lehetőséget: egy pársoros, még az általa el nem olvasott könyvvel kapcsolatos elismerésén túl…
Akkor ezt írta nekem:
„Szia Andris! Nagyon szépen köszönöm a megkeresést és a felajánlást, természetesen örömmel elfogadom a könyvet, és nagy kíváncsisággal várom, hogy kézbe
vehessem! Utólag is hatalmas elismerésem a tied. Az, hogy valaki látássérültként, kvázi „vakon” – pusztán a belső látásra, a képzelőerőre és a hiteles
szakmai „morzsákra” támaszkodva – MiG-29-esről és egy vadászrepülő pilóta világáról szóló történetet képes megírni, az önmagában is lenyűgöző teljesítmény.
Kevés embernek lenne ehhez ilyen kitartása és belső látása. Köszönöm még egyszer, várni fogom a példányt! Üdvözlettel: – Topi –„
Azt írta még, hogy ha Kecskemét felé járok, „ugorjak be” hozzá…
A történet aztán felpörgött, megbeszéltünk egy találkozót, ami végül úgy alakult, hogy meghívták őt egy békásmegyeri rendezvényre, így nem be-, hanem „át”-ugrottam hozzá.
A XIII. Országos Márton-napi Makettkiállítás és -verseny első napján egy kedves barátommal érkeztem meg, és még jócskán Topi előadása előtt jártunk. Megnéztük a maketteket, kipróbáltam – álló helyzetben – néhány katapultülést, felvettem egy pilótasisakot, amikor egyszer csak ő telefonon érdeklődött: „Megérkeztetek?”
Amikor aztán felmentünk az előadóterembe, ő már jött is elénk. Azonnal kezet fogtunk, és még fel sem ocsúdhattam, máris dőltek a sztorik, a poénok, és magával ragadott a közvetlensége.
A terem megtelt, ő pedig már köszöntötte is a vendégeit. Aztán a legnagyobb meglepetésemre azzal indított, hogy engem mutatott be, és néhány mondatban méltatta az Ott fent című könyvemet. ( Mindezt úgy, hogy akkor még a kezébe se tudtam adni a tiszteletpéldányát…)
Nem nagyon szerettem volna kihasználni a helyzetet, visszaélni ezzel a nagy ajándékkal, de azért pár mondatot nekem is kellett mondanom. Azután pedig egyértelműen jöhetett Topi aznapi műsora.
Élettörténet, pályafutásának bemutatása – mindez végig közvetlenül, sztorizgatva és viccekkel megtűzdelve. Rengeteget megtudtunk róla, és mégis úgy éreztem, nem eleget. Honnan indult, miért lett katona, és miért választotta a pilótahivatást; hol kapta a kiképzést, hogyan lett vadászpilótából bemutatópilóta, majd miként került a repülés egy másik területére több év után…
Az előadásához több diával és kisebb eszközökkel is készült, így aztán mesélt nekünk a repült óráiról, az általa vezetett típusokról, a helyszínekről és a különböző eseményekről egyaránt.
A kétórás előadás úgy elsuhant, mint anno ő a vadászgépével, de ha nem következett volna utána másik előadó, biztosan hallgattuk volna még estig. Ahogy ő is mesélt volna még, hiszen nála egy-egy sztorinál megállni szinte lehetetlen…
Mivel engem ő maga hívott erre a napra, az előadás után még leülhettünk egy kicsit beszélgetni kint, egy asztalnál. Az idő azonban rohant, és végül, egy közös fotó után, még sikerült
személyesen is átadnom neki a könyvet, mielőtt elköszöntünk egymástól.
Már korábban is, és a találkozónk alatt is bele-belelapozott a regénybe, és csak annyit jelzett: biztosan hamarosan jelentkezik majd az olvasási élményeivel. Abban is megegyeztünk, hogy amint lehetőségünk lesz rá, találkozunk még…
Köszönöm neki a találkozást és a beszélgetést, hiszen még így, a megjelenés után is ezer élményt adott nekem!
