azaz
Ott voltam a Two Steps From Hell koncerten!
Fotó: illusztráció
Emlékszem, hogy anno valamikor 2011-ben, vagy akörül (de mindenképp amikor elkezdtem írni a fantasy zsánerben és amikor az első Triannita történetet gépelgettem) történt, hogy egy barátom felhívta a figyelmem a Two steps from hell formációra… illetve arra, amit létrehoznak, megírnak, amivel egyszerűen azonnal beszippantottak a saját világukba.
A zenekar (?), együttes (?) már akkor is népszerű volt, hiszen olyasmiket hallottam róluk, hogy amellett, hogy szinte szabadra hagyták zenéiket a neten, több filmben, játékban, trailerben is benne van a kezük; s igen: befejezhetetlen élményvihart okoztak már az első időkben is számomra.
Sorra hallgattam számaikat és azonnal meglódult a fantáziám már attól független is, hogy az adott zene mit akart mutatni, mi volt a címe. Mintha – vagy tényleg? – mindig is ilyen zenéket kerestem volna…
Mi volt az első zene, ami alatt – no és társaival együtt az akkori folyamatban- képeket, kész jeleneteket, vágtákat, csatákat játszott nekem a fejemben ahogy hallgattam?
Furcsa módon ötvözték a több stílust – mindezt nem egy hangszeren, módozatban, ütemben és hangokkal – és mégis azonnal komplett volt a mondat bennem… már csak írni kellett.
Vagy itt egy másik, ami szintén erősen kötődik a Triannita Krónikák megírásához:
Mint meséltem amikor írok egy kéziratot annak reményében, hogy könyv lesz belőle mindig összeállítok egy mappát zenékből hozzá. Mintha egy saját zenei albumot raknék össze – retro stílusban azt mondanám, hogy megkreálok egy kazettát magamnak- s olyan számokat válogatok rá, ami segít az adott könyv megírásában. Ennek mindig olyan címet találok ki, ami a tervezett köteté is egy kicsit: pl a Triannita 2. kötetéhez az volt a mappa neve, hogy „Ihlet T2”.
Aztán belepakoltam az adott kötethez, témához számomra kellő, ihletet adó számokat, majd egy pipázós alkalommal, vagy csak úgy – mialatt meg nem írtam a részt- ezt a mappát hallgattam sokszor. S minden ilyen esetnél erősítette a képeket, újakat adott, részletekre világított rá egy-egy szám, egy szakasz, esetenként az egész…
A Two steps from hell nekem mindig a fantasy-ban segített, tehát nem egy könyvemnél került elő az ő oldaluk, nem egy fejezetnél égett bele egy-egy szám a fejembe, s így kötődött össze nemcsak az írással a zenéjük, de az egész létezésük is.
Több alkalommal képzeltem el, hogy milyen jó lenne, ha egyszer egy koncerten is hallhatnám őket… de sajnos a legközelebb is csak Prágáig jöttek, ahova nem tudtam kimenni…
Az idő nem állt meg, a Trianniták sorozat befejeződött, ám kaptam egy számot – s ma már ez is történelem-, amire meg elkezdtem írni a Calderania sorozatot, a „A Kardtánc” résszel.
Ide is megszületett egy mappa, s bár nehéz volt eleinte elvonatkoztatnom a lovagos témától, a fiúk új zenékkel és egy kis újítással sikeresen segítették azt, hogy ott is megjöjjenek a képek. Ezt tették a sorozat második és befejező kötetéhez (A Farkaspengék) is az alábbi számmal:
Ezután- meg mire már a Calderania is nekivágott saját útjának- több idő eltelt. S egyszercsak megláttam egy hírt az interneten:
A Two steps from hell jön magyarországra és koncertet ad! 😀
Mint akit megcsípett egy darázs, azonnal megvettem a jegyeket és közel egy éven át vártam a napra, hogy egy álom váljon valóra…
Innentől pedig erősen bajban vagyok, mert tényleg képtelennek mutatkozom leírni valamit – pedig mások azt mondják szerző vagyok-, ami eget, földet és a poklot is megrengető volt! De szó szerint is! 😀
Thomas Bergersen & Nick Phoenix , a kórus, a zenekar minden tagja és még a háttérben futó fényjáték – meg természetesen maga a hely és a közönség is- a Two steps from hell-LIVE koncerten… ki merem mondani: nekem szólt.
Az új és a régi számok, az összekötő beszéd, amit a közönségnek szánt a zeneszerző, a fülcimparezegtető – meg néha mindenem- hangok reptettek. Vittek vissza az időben, hoztak új gondolatokat. Megmutattak kívülről és bentről olyan pillanatokat, amikor elképzeltem valamit és megmutatták azt, amikor életrekelt egy gondolatom, beszélt egy szereplőm egy kötetben.
Igen, nekem zenélt az együttes, mert amikor egy régi szám megszólalt- amire annak idején egy könyvet megírtam-, újraéltem mindent. Amikor meghallottam egy ritmust, egy hangszert, s az ugrott be, hogy: „ Emlékszem, ez adta azt a képet, hogy…” , mosolyogtam. Elszorult a torkom, járt kezem-lábam, nevettem és elégedett voltam.
Azt éreztem, hogy továbbra is követnem kell őket, hiszen épít, erősít a zenéjük, s így meg bármikor jöhet új téma, kép azért, hogy megírjam…
Más volt élőben, más volt hangosan és más volt nagy és beláthatatlan térben a zenéjük. Más volt most, hogy szerintem kicsit több szerepet kapott az ének, a vokál, de ha újat is, a számomra kedveset és kreatív érzést, ismerős és új világot is ad ezután, írásra kéztet!
Itt egy friss videó, ami megmutat egy részletet a koncertből és azt, hogy mekkora ereje volt annak, amit adtak:
Köszönöm nekik, hogy eljöttek, valóra váltották egy álmom, s hogy nekem zenéltek!
Innentől pedig hajrá tovább, várom az új számokat, s bár most mentek tovább, várom, hogy újra jöjjenek!
