Odakintre megérkezett a nyár – legalábbis mostanra már naptár szerint is beéri egymást az időjárás és az év ezen időszaka -, s mire ezt olvassátok, a könyvek gőzerővel mutogatják önmagukat és szerzőiket és kiadójukat is az idei Könyvhéten…:D
Én most ugyan nem tudok kijutni oda – régi köteteimmel már nem, az újabbal meg még nem – de azért figyelem. S elnézést érte, de ha vártam is, azt hiszem azt jobban: megjelenhessen végre az a történelmi regényem, amivel mostmár majdnem két éve dolgoztam.
Aki figyelte korábbi írásaim itt és a Facebook írói oldalon, azt –is- tudja már, hogy a címe: Hol fogantam, ott leszen sírod és szülőfalum egyik legendáját dolgozza fel.
Csajág ma is létező falu a Dunántúlon, a Mezőföld sarkában, ott, ahol még éppen nincs a Balaton, de már majdnem. Bár sokan egészen másra gondolnak, ha meghallják a „Csajága-röcsöge” kifejezést, igenis ez a név létezett és igenis a „Röcsöge” nem pejoratív szó, még ha annak is használják sokan.
(Ellentétben a „Mucsaröcsögével”…)
A Csajága, vagy Csajág-röcsöge egykor egy kis vasúti megálló – vagy átszálló – volt a falu határában, a hatvanas években azonban, amikor modernizálták a vasutat, megszűnt. Ám a falunk, amit ugye ma is Csajágnak hívnak, létezik, a határában levő domb pedig igenis van. Kicsit laposabb, kissé apróbb, de figyelgeti a falut. Volt, van és lesz és igen: Röcsöge-domb a neve.
Na de honnan is van a név?
Gyerekkoromban és minő véletlen most az interneten is azt olvastam és hallani, hogy azért hívják így, mert egy Röcsöge nevű török kapitányt ott temettek el…
Ám, hogy ezen kívül mást nem találni, hogy semmi tárgyi, vagy írott emlék nem maradt fenn erről engem felbuzdított és bizony megírtam eme legendáját szülőfalumnak! 😀
Nem volt könnyű dolgom. Egyrészt mert olyan dolgokról kutatni, amiről nincs mit és honnan nem egyszerű, másrészt meg a történelmi regények írásához egészen másképp kell hozzáállni, mint amihez eddig szoktam. Bár minden írásomhoz kutatást végzek, itt ezen kívül sok mindenhez kellett, meg kellett volna tartanom magam…
Mégis belevágtam és könyvek tucatjait, filmeket, zenéket rágtam át; néprajzkutatókkal, levéltárakkal, könyvtárakkal és helyi történelmi kutatókkal leveleztem azért, hogy most – nemsokára – kézbevehető legyen az, amit megálmodtam és amit körülvett anno a történelem!
Milyen érzés volt szülőfalumról írni úgy, hogy közben nem a mát, de mégcsak nem is a gyerekkorom írhatom le, hanem egy 1552-ben levő korábbi formáját? Milyen érzés volt egy idegen kultúrát megmutatni és felfedezni a falu eredeti lakóit, az akkori életet, a jobbágyokat, nemeseket és a másik oldalon a hódító és uralkodó népet, szokásait? S milyen volt írni a nemes Csajághy-akról és a főszereplőről?
Nincsenek szavak, mert egészen mást éreztem amikor „elkészült” a kézirat, mint egy másik írásomnál. Sokkal többet, sokkal mélyebbet és sokkal élettel telibbet. Büszkébbet, lassúbbat és szebbet, szívdobogtatóbbat és még sokkal nagyobb izgalmat: vajon milyen lesz a fogadtatása?
Most, így a megjelenés küszöbén már nagyon izgatott vagyok. Mert az emberfia nem ír gyakran szülőfalujáról, nem ír arról, ahol felnőtt, s pláne ritkán úgy, hogy a gyökerekhez és azon túl kellett visszanéznie.
Még kis türelmet kérek minden várakozótól, ám addig lássátok ti elsőként a hamarosan érkező kötet borítóját!
Az pedig, hogy mit mesélek majd el benne, meglátjátok amint hozhatom és olvashatjátok!
Figyeljétek a Facebook írói oldalamon a híreket és mire… párat alusztok, már jövünk is!
