Az ősz, mint egy szunyókálni induló nagypapa takarója
Itt van, itt volt és itt lesz még sokáig. Akadnak olyanok, akik szerint már régóta más, talán rövidebb lett, vagy el is tűnt (?) , de még érezzük és látjuk. Ha mást nem, a nyomait…
Azt mondják, hogy ezer színe van az ősznek. Bizony nem olyan harsány, mint a tavasz, nem olyan forró és élénk, mint a nyár, de akkor is sokszínű. A sárgától kezdve akad itt még zöld, van bizony piros benne és ott a barna sok árnyalata is.
Tele van illatokkal. Nem úgy, mint a tavasz, hanem másképp. Már megbújik benne a széllel érkező füst, de még nem az, ami télen csapja meg az orrunk. Ott lebeg mindenhol a megöregedett avar, a télre beszántott föld szaga és ott van még valahol annak az egy-egy fán maradt gyümölcsnek is az illata, amit megcsipkednek a madarak.
Többet kopog az eső a tetőkön, gyakrabban zizegteti meg a fákon maradt, száraz leveleket a többször feltámadó szél és reggelente már érezzük a csípő didergést, amihez egy pulóver már nem elég.
Hajnalban és késő délután már bebújunk házaink lámpái mögé, mert kint többet van sötét, érezzük azt, hogy lelkünk jobban vágyik a társaságra, a melegre és a fényre, amire tavaszig bizony várni kell. S többet hunyorgunk már nappal is, mert vagy a köd folytja vissza a látást, vagy az erősen megszűrt és visszafogott fény.
Gyerekkoromban észre sem vettem igazán ennek az évszaknak a szépségeit. Bár akkor még láttam, de koromból kifolyólag ezer más dolog foglalkoztatott, más sodort magával. Most, hogy távol vagyok szülőfalumtól…
Egy pillanatra hadd álljak meg itt. Azt írtam, hogy „szülőfalum” , pedig Veszprémben születtem. Nos az a község, amit Csajágnak hívnak és a Balatontól négy kilométerre terül el egy apró völgyben, nagyjából a keleti parttól nézve, én ezt tekintem szülőfalumnak. Életem egy jelentős részét ott töltöttem; sok emlékem, élmény köt oda a mai napig. Erről „ Emlék-szem” című könyvemben bőven mesélek.
Szóval a gyerekkori és őszi emlékeknél tartottam.
Falusi kölyök révén no meg azért, mert akkor még más volt a világ dinamikája,a napi történések között figyeltük a világunkat. Talán nem tudatosan és nem is úgy, mint ma egy környezetvédő, de volt rá idő és lehetőség. Talán egy pulcsis foci közben, talán egy örsi órán , de az is lehet, hogy épp egy kerti burgonyaszedés alatt. Akkor nem is mindig vettem észre, de most mintha tisztán látnám és érezném, amikor emlékezek.
Kisiskolásként mentem haza egy nap. A levegő erősen párás volt, de nem a több nappal előtte esett eső miatt, hanem mert a lehűlt levegő és a közelgő tél már kiengedte magából az akkor még többet kapott égi áldást. A nap még sütött, de ereje már nem volt több, mint egy távoli, langyos tűz melege. A falusi focipályát körülvevő nyárfákról lehullott levelekben gázoltam és miközben azon törtem a fejem, hogy nemsokára átugorva a gyepet szegélyező apró patakon,megnézem: megérett-e már a kökény, térdig süppedtem a levélszőnyegben. Nadrágom már vizes volt, a megmaradt sártól foltos is ( bele sem gondoltam, hogy odahaza édesanyám mit szól majd hozzá) ,vidáman rugdostam a félig száraz, félig nedves és erősen ősz-szagú faleveleket. Talán nem takarították már össze, talán igen, csak sok volt és sűrűn hullottak, de halmokban ott terült el több toronymagas fa ezer és ezer színű levele.
Én pedig miközben arra vágytam, hogy a dér által megcsípett kökényt megleljem és ehessek belőle, az ég felé rugdostam a zörgő világot. Ott szálltak körülöttem a cirádás levelek, mint egy forgószélben minden, ami nincs lerögzítve és aztán lomhán hullottak alá, mint télen a hópelyhek.
A hulló falevelek. Az ősz egyik jellemző képe.
Most is érzem az illatukat, hallom sistergésüket, s talán látom azt a sárgás-barnás kavarodást, amit okoztak. Hallom a közeli patak csobogásait, érzem orromban a kissé hűvös levegőt és vágyom a kökényre.
Akkor talán azon járt az agyam, hogy mi lesz az ebéd, vagy azon, hogy délután mit játszunk a többiekkel. Talán azon morfondíroztam, hogy mit szól majd apu az intőhöz, ami az értesítő füzetemben lapult.
„ Tízórais üvegével fejbe verte társát, ezért megintem.”
Hát ezt jelenti még ma is nekem az ősz és ezen nem változtat a globális felmelegedés, a városi másság, ahol a fent leírtakból semmi nincs meg…
Egy szunyókáló és idős apó takarója, ami kint tartja a hideget, békét és nyugodt álmot ad az alatta alvónak.
