
Nagyon sokat járt az agyam arról, hogy megírjam-e az elmélkedésem, a véleményem arról, amit én magam írtam, hoztam össze és adtam át a világnak. Merthát firkálgathatok ugyan akármiről (szólásszabadság és talán valamilyen szinten még alkotási korlátlanság is van a galaxisunkban) nemdebár? Publikálgathatok szerzőkről, írásokról, tényleg bármiről szinte, s mára már nagy tudás, vagy bizonyítvány sem kell hozzá… De mi a helyzet akkor, ha megteszem a magaméról?
Több helyen jeleztem: én nemcsak bírom a véleményt, az igazi és értékelő, jobbítást adó kritikát– legyen az akár pozitív, akár a földbe döngölő – , igenis megköszönöm és nagyon hálás tudok lenni értük. Mert azt vallom: aki ír, az fogadja is, amit kap viszonzásul. 😀
Most azonban vállalom, hogy olyasmiről beszélek itt egy kis szösszenettel, amit, amiket én hoztam össze – no meg akik segítettek benne – , s egy kis idő után újraolvastam.
(Kérdezték már tőlem: szoktam-e elolvasni utólag, kiadás után a saját könyveim? Hát kérem: igen.)
A korábban megjelentekről annyit, hogy mára másképp látom, lehet másképp írnám, ám ritkán futok neki újra egy régi történetnek. Mármint annak, hogy átírjam. Van rá példa azért, de nem jellemző…
De érzem és kapom is a visszajelzéseket, hogy látható a változás; a fejlődéshez a sok írás, a sok olvasás, a más kéziratok bétázása, az audionarrátoroknak való segítségem (ez egy egészen más és mégis hasonló folyamat és más történet) mind-mind segít és tanít engem is …nem kicsit.
Így amellett, hogy könnyebben meglátom már a saját hibáim, igenis meglátom azt-is-, hogy mi a jobb, mi a teljesebb és kimondom: igenis olvashatóbb, jobb…
Oké, hallom most, hogy többen jelzik: a magadéról ne adj minősítést nyíltan (vagy legalábbis tartótzkodj a szélsőségekről) , ezt bízd az olvasóidra.
Ezt teszem, így is gondolom magam is mindig, de amikor több év után a már publikált és kiadott művem tartom a kezemben, egy kicsit én is az „olvasó” lehetek. Talán elfogultabb, de lehetséges, hogy szigorúbb is. 😀
Anélkül, hogy kiemelném melyik könyvemről beszélek most- mert lehet több is pihenhet a szoba polcán, mint egy-, a napokban eltöltött egy olyasmi, amit elégedettségnek neveztem. Rendben: nem tökéletes, nem hibátlan, mégis már az a szint, amit ha idegen írt volna, azt mondanám rá, hogy „ Na ez egész jó.”
Látom és élőnek vehetem benne a karaktereket – talán már nem annyira sablonosak, papírmasésak – , nem alszom el a narrációkon és érzem belőle azt, hogy nem tudnám javítani…nagyon. 😀
Visz a történet, egyben érzem a vezetést, megfog egy-egy szál. Pislogok és meglepődök- pedig ugye én írtam, tehát ismerhetem-, megdöbbenek, vagy éppen felkacagok, elérzékenyülök.
Agyzivatar amit fejtegetek? Beképzeltség azt mondanom: „Ez jó!” és hiba azt éreznem, hogy minőségibb a köteteim egyike-másika? Lehet, s épp ezért írom ezt a cikket is igen halkan…
Én szerző vagyok és amit kiadok a kezemből, az már az olvasóké. Ám kellemes érzés- s ennyi talán jár az egomnak is-, ha utólag értem, érzem és élvezem a saját könyvem…
Ugyanakkor azt is tudom, hogy még félúton sem járok a tökéleteshez. Még van mit tanulni, fejlődni, s ha nem is én lennék a tökéletes szerző, igenis törekszem rá. Ezek után is, hogy most egy pillanatra jó volt kimondani a fentebb fejtegetett véleményeket.
Talán nem is tizennégy éve kezdtem el írni, hanem most…
S hogy melyik regényem hozta ezt ki belőlem? 😀
Na ebben már nem segítek…