Már több alkalommal emlegettem, hogy készül valami. Egy olyan írás, egy kisregény, ami törekvéseim szerint eléri a célt: megborzongat…
Még folynak az utómunkálatai a könyvnek, így csak elősztorizgathatok; mondjak is valamit, de ne meséljek és árulkodjam annyit róla, hogy aztán aki olvassa, annak tetszen.
Honnan indult el maga a történet? Mi adta az ihletet, miből jöttek a gondolatok?
Legelőször, amikor még életrajzi könyvem, az Emlék-szem-et írtam, belefeledkezve a dolgokba, több olyan helyet hoztam fel memoáromban, ami önmagában is jellemző helyszíne lehetett volna egy rémtörténetnek. Ezek azok a kastélyok voltak, ahol életem során hosszabb, vagy rövidebb ideig megfordultam. Mind öreg-volt- és egykori gazdái ha látnák, hogy mi lett belőlük, talán sírnának, vagy éppen tombolnának, ha élnének. Bár az is igaz, hogy egyikük még ma is aktívan üzemel, mint kórház és szanatórium (Pallavicini-kastély, Mosdós ) .
A lényeg, hogy visszalépve a közeli múltamba, felrémlett, hogy akkori énem hogyan közelítette meg ezeket az épületeket. Őszinte csodálattal, tisztelettel és bizony gyerekfejű félelemmel is. Mert hát anno is a legtöbb kisértet história ilyen helyen játszódott le…
Talán ez lehetett az első gondolatom, amikor már beugrott, hogy mi mit csináltunk 1988-ban az akkori Szabadság-hegyen, az iskolaszanatórium falai között egy-egy éjszaka, amikor kint tombolt egy vad vihar? Mire gondoltunk a cikázó villámok láttán és mit éreztünk, amikor a folyosókon sikoltozott a kint süvöltő szél?
Azt mondják, hogy a félelem ellen a legjobb a bátorság.( Ha leszámítom első szárnypróbálkozásaim, amikor egy kisfüzetbe megpróbáltam tizenévesen megírni egy „horror”-t, nem jegyezhetek még ilyen műfajú írást. )
Tudnék most is ilyen történetet írni. A helyszín adott-lehet-, emlékeim majd segítenek és ha jól megalapozom, még ki tudja, hogy mi jön ki belőle?
A kastély és a park kiválasztása végül biztosra volt ítélve: a ma Sváb-hegyi Frivaldszky-Mauthner-Pálffy villa adott volt.
( Egy korábbi írásomban említem, hogy azóta mi is van vele…)
Mivel tudni akarom a helyszíneim minden fellelhető részleteit, illetve jó alapot szerettem volna a majdani rémsztorinak, kissé beleástam magam a környék múltjába. S ott mi mindent találtam? Alig valamit. Igaz, hogy ez nézőpont kérdése, de az én történetemhez éppen passzolót nem olyan sokat.
Nem adtam fel és úgy döntöttem: ez adja majd a szabadságom. Több olyan momentumot tudok beépíteni, ami vagy emlékből jön, vagy segít félni, rettegni a sorok között.
Ezután jöttek a hasonló könyvek. Talán véletlen, talán a sors, de sikerült nagyon sok olyan horror-kategóriás könyvet elolvasnom, ami elindíthatott. Nagy kedvencemShirley Jackson-tól aThe Haunting of Hill House
, amit valószínűleg nem véletlen kedvelt Stephen King sem. S mivel a könyv , mármint az említett sajnos nem látott magyar fordítást, külön kutatást végeztem a témájára is.
Hát mit mondjak? Nem lettem okosabb, csak sokadjára néztem-hallgattam- meg a belőle készített második filmfeldolgozást ( Az átok) …
Nem adom fel, nem állok le az elején!
Ha bejött a történet a világ egyik legnagyobb horror-írójának, akkor mégha nem is kedvelem- kedveltem- előtte Stephen bácsit, olvassuk csak el az egyik legalapabb művét: A ragyogást.
( Ugye, hogy nem véletlen az sem, hogy ez is egy elzárt és mindentől távol lévő épületben történik?)
Olyan erőteljesen pozitívan csalódtam King-ben, hogy meg sem álltam tőle vagy öt-nyolc kötetig. Bőven volt, ami nem is házról, szellemekről szólt, de beszippantott a mester, mint leesett kenyérmorzsát a porszívó!
Csendes nappal, koraeste olvastam a fent említett könyvét, majd aztán a folytatást is. Még most is jól emlékszem rá, hogy koradélután volt, én meg egy-egy parkolóban becsapott autóajtóra, vagy egy lecsapott kukafedőre akkorákat ugrottam a fotelban, mintha tűvel szúrkáltak volna.
Filmet nem néztem. Nemcsak azért, mert a látvány miatt kevésbé tudtam volna belőle építkezni,hanem azért sem: nehogy olyan irányba vigyen, ami az én történetemben benne van alapból.
Órákon át eregettem a pipafüstöt, jártam végig az egykori villát azokból az emlékekből álló képeimmel, amikben ott voltam.
Gyerekek voltunk, kint még éppen elkezdődött a világ és bár már nem volt titok a technika, de sehol sem volt minden a maihoz. Kissé elszigetelten rohangáltunk a hatalmas parkban, a kölyökségünk dolgaival voltunk elfoglalva és ehhez ott volt velünk a kiskastély…
Ez az! Miért ne legyen a főhős egy gyerek? Sőt! Legyen több gyerek. Mondjuk a volt haverok. Hozzá ott a nővérek, a többi ember…
Rendben, de mi legyen az alap? Miből kerüljön elő egy vámpír, vagy sátáni lény? Rakjam tele falból folyó vérrel, meg asztalkopogtató szellemekkel, netán zombikkal egy regényt?
Nem-nem. Ez már az én gyerekkoromban is inkább megnevettetett, mint félelmet csalt elő belőlünk. Akkor?
Olyan vonalat kell kigondolnom, ami attól rémisztő, hogy valóságos, hogy olyan, mintha tényleg lehetne. Véletlenek, valóságnak tűnő, megálmodott, esetleg vélt történések…
Ez az! Ha azt hisszük, hogy ami történik éppen, valós, netán csak egy oldalról valóság, máris elgondolkodunk rajta.
…mi csattant ott, egy ajtó? Ki csapta és zárta be, esetleg a huzat volt? Miért zuhant le a kő a tetőről? Ledobták, vagy már régi volt?…
Miközben egy jó alapot építettem fel ahhoz, hogy egykori énem helyszínét és akkori idősíkját megtöltsem hátborzongató dolgok sokaságával, be-beugrottak az emlékeim. Régi és már akkor is romos épületek, elhagyott részei a parknak, vagy éppen egy-egy gyakran használt pad, tér. Fák, melyek szinte éltek és viselték a hegyen történő dolgokat, kőfalak, melyek magasodtak ránk. Pici események, amik akkor is ijesztőek voltak, pedig semmi horror nem történt velünk ott, csak egy vihar hozta önmagát. Mind használhatóvá vált és örültem, hogy színesnek használhatom őket a kifestőmben.
Leütöttem az első billentyűt…
Segítségemre volt – mint mindíg, ha írok- a jó zene kiválasztása is. Mivel korábban sem csalódtam már a vonós, a jó cselló zenében, a finn Apocalyptica banda Inquisition Symphony című albumát tettem be a lejátszóba.
Aztán elszabadult a pokol!
Na nem velem, hiszen nem ugráltak le szellemek nálam a lakásban, nem potyogtak a csempék ( hoppá, ez már egy következő történetem alapja lesz!) a kádba, amíg zuhanyoztam, csak olyan szinten elindult a történet, hogy amíg el nem értem a negyedik fejezetet, írta magát a könyv. Néhol alakítottam, máshol csak hagytam az ujjaimnak, hogy oda koppintsanak, ahová ők akarnak.
Az viszont megtörtént, hogy miközben írtam a saját rémtörténetem, az önmagam firkálása alatt is fel-felugrottam egy hangos csapódásra, hirtelen zajra!
Néhány hét, vagy hónap után elfogyott a lendület, eltűnt az izzás és megálltam. Kifogytak az ötletek, s bár tudtam, hogy mi a vége a regényemnek, nem voltam képes megindulni a közepétől. Ott ásítoztak az üres lapok, hallgatott az elmém és megrémültem: lesz vége?
Sokkal jobban megijedtem ettől, mintha rámugrott volna a sarokból az egyik főszereplőm.
Azért, hogy átlendüljek a holtponton, merthát tudtam, hogy ez nem lehet más, újabb és más könyveket olvastam el. Tartottam pihenőt totálisan eltérő műfajjal, hallgattam technozenét és kabarékat raktam a lejátszóba. Semmi…
Ahogy múlt az idő, a történet lanyhult, a megfagyasztott szereplők már nem rémültek voltak, hanem mérgesek. Rám, mert otthagytam őket a könyv közepén és nem tudták: megoldódik a titok?
Mint említettem, a váz megvolt, csak valahogy nem akaródzott betűkké, sorokká alakítanom őket.
Végül nem más segített, mint megint King. Addig kotortam a könyvei között, amíg élete és a róla szóló cikkek után elém került egy novellaválogatása. Az előszóban megemlíti, hogy az egyik írása olyan a kötetben, amit sosem fejezett be. Azért rakta bele, mert kidobni sajnálta (?) és így legalább ott lehet a többivel. A novella- vagy regénydarab- végét rábízta az olvasók fantáziájára…
Hát én ilyet nem tehetek! Be kell fejezni a regényem, mert félbe nem hagyok semmit…
Ekkor már tudtam, hogy mi a címe. Egy pillanat alatt megvolt még az elején, mert az is úgy ugrott be, mintha arconvágtak volna egy sötét sarokból.
Ritkán adok munkacímet az írásaimnak. Ha megvan amit kigondoltam, az nem véletlen. Előfordult már csere, de az azért történhetett, mert a benne lévő események másfelé haladtak, mást magyarázott a könyv, mint aminek indult. De itt ez nem állt fent a cím alapján.
A cím pedig “ Az éjtükrös szelence” lett.
Miközben szépen kerekedett a regényke, majd elértem a végére is, rájöttem: nem változtatok a címen. Lehetne, ha akarnám, de nem teszem. S mi köze van a címnek a sztorihoz? Esetleg a szelencéből törnek ki valakik, vagy valamik? Titkot rejt a dobozka? Mit jelent az, hogy “éjtükrös” ?
Amint megszületik ( hamarosan) a könyv, bárki megtalálhatja a válaszokat a fenti kérdésekre. Közben pedig remélem, hogy néha felszisszen, megugrik, vagy hátranéz a sötétben. Esetleg megborzong ha meglát egy árnyékot, visszatartja a lélegzetét, ha fekete macskát lát…