Mai történetem valós történet. Megtörtént, nem fantasy.
Egy jelenségről szól, ami mindig volt, talán egyszer majd nem lesz.
Egy belvárosi kávéház az indulópont, ahova az ember a hangulat miatt (no meg mert a kávék és a sütemények finomak, a felszolgálás jó, s nem zajonganak a kulturálatlan emberek) megy el. Kellemes meleg van, én pedig elbódulok, talán elveszek a jóban. Van rá pénzem, lehetőségem, velem van feleségem, nevetünk. Ráérősen kortyolom a feketét.
De odakint más a helyzet. Távol; egyetlen üvegablak a határ, de mégis mintha egy másik földrészen lenne…
Végzünk, felvesszük a kabátot, ami a kinti hideg ellen véd, és elégedetten elhagyjuk a meleget. Már éberen nézhetem a várost odakinn.
Kissé megcsíp az őszi hideg, összehúzom a cipzárt.
A járda szélén egy idős, kissé szakadt és rongyos ruhájú nénike ül a földön. Én nem láthatom vakságom okán, de feleségem lassít. Halkan súgja a fülembe, mert tudja, hogy ott van az ilyen célra hagyott apró a kabátom zsebében…
Érzem a nénikét. Nem azért, mert szaga lenne – az auráját. Már közeledünk hozzá, s kirajzolódik előttem arca, reszketeg kezei, foltos ruhája és a maga alá húzott lába, amin kopott cipő ásít. Látom a néha fel-feltekintő és reménykedő arcát, benne a parányi szemeket, melyekben nem csillan már könny. Látom ráncait, vékony ujjain koszos körmét meg azt a papírt, amin ül.
Ajkai remegnek. Talán a sírástól, talán a hidegtől, de szó nem hagyja el a lilára fázott száját.
Odaérünk, és arrébb rakva fehér botom, hogy nehogy megüssem véletlenül, lehajolok hozzá. Kezem óvatosan keresi a bádogdobozt vagy a sapkát, hogy a pénzt odaadhassam. Sietnék, nehogy elrontsam a célt, lassítanék, hogy mindenki lássa: csak egy mozdulat. Szólnék is, hogy végre emberként érezze magát, de ő is hallgat, én sem beszélek. Adnék többet is, de nemrég az összes pénzem odaadtam a kávéért…
Aztán a néni segít, közelebb nyújtja a bádogdobozt vagy a sapkát; talán én, talán mi voltunk ma az utolsók. Nem szól, csak annyit: „köszönöm!”
Nem nézek rá, még vak szemem is lecsukom, mosolyogni próbálok, de nem megy. Azt mondom: „én köszönöm”, aztán már jövünk is el.
Középen voltam egy történetben. Nem voltam jó, mert nem adtam többet. Nem voltam rossz, mert adtam. Addig, amíg ott voltam, nem volt nekem sem hideg, sem meleg, és nem volt más, csak a néni.
Hallgatok pár percig, mert nehéz beszélni. Nem ítélkezem, nem formálok valós vagy vélt igazságokat, csak egy részem némán sikolt.
Valahol szégyenlem magam. Annyira nem, mint a néni, de mégis…
Aztán beszippant megint a város, és bár tudom, hogy nem mentheti meg egy ember a világot, törekedni kellene rá…