Van, aki már olvasta, s van, aki még nem. Bizonytalanság, tervezés, időhiány… ?
Szülőfalum egykori történelmébe bepillantást engedő, egy helyi legendát feldolgozó, történelmi regényem, a Hol fogantam, ott leszen sírod utolsó darabjai csak azokra várnak, akik még nem vették kezeikbe!
Azért, hogy segíthessek, hoztam nekik egy kis részletet belőle. 😀
Bár ez a szösszenet éppen nem Csajágon játszódik, hanem attól távol – a messzi és régi anatóliában-, mégis adhat némi hangulatot a XVI. századból és a török világból…
Merthát a híres „Csajág-röcsöge” titka, a ma is létező Csajág község határában levő Röcsöge-domb története egyike a regényben képet öltött.
„A van-i palotakertre olyan lágyan tűzött le a tavaszi nap, mintha elmúlt tél hűvös világa még azon gondolkodott volna, hogy menjen, vagy maradjon. Gyorsröptű madárcsapat vonult el a világoskék égbolt és egy közeledő bárányfelhő között, s egy kisebb, hangosan csivitelő raj pedig a sétautak feletti fákról ki, a völgybe. Helyükön, ahol addig figyelték a lent folyó csendes, lassan végzett munkát, még mozgott a vékony faág, de aztán az is olyan álmataggá lassult, mint egy kicsit idebent minden.
Ez a hely volt Hadzsi bég kedvence, pedig nem is volt igazán nagy és annyira fenséges, csak inkább egy valamivel erősebben díszített, kétszintes szárnyrész, ám számára a legpezsdítőbb és élettel teli szigetet jelentette. S nemcsak neki, hanem a feleségének és természetesen a főkertészének is. Mert a bég, aki nem egy csatában és ütközetben bizonyította rátermettségét, aki igen hosszú ideje vezethette ezt a szandzsákot, s aki lóimádata mellé bőségesen élvezhette a szultán bizalmát is, annyira kedvelte a virágokat, hogy még néha beszélt, énekelt is nekik.
Most is elküldte a bosztandzsiját, a kertészt, mert csak ő akart az éppen kinyílt tulipánjaival, bimbózó rózsabokraival, egyre illatosabb orgonafáival, a gyepek közti ágyásokban virító nárciszokkal, jácintokkal és a többi virággal lenni. Élvezni még egy kicsit csak egyedül a mámorító illatfelhőket, az egyre erősebb, de még nem égető napsütést, a csendet és a békét. Mindezt a nemrég meglazított és frissen öntözött föld szagával, a még párás kő frissességével és pár minutáig csak önmagával.
Amint kezével végigcirógatta a páracseppes, sokszínű virágtengert, odalépett egy, a falnál levő, magasabb asztalra rakott ládához és a nemrég odatett cserépben nyiladozó tulipánhoz. A sötét és világoslila színbe néhol fehér sáv futott a szirmokon, a lágy kehelyformák még nem nyíltak meg teljesen a növényen. Szára és levelei sötétzölden emelték magasra a fejét, mint ahogy a díszes turbánokat is nemcsak a fej tartja, hanem az egész ember. A bég kicsit fölé hajolt a tulipánjának, beleszimatolt a levegőbe, szája mosolyra görbült. Keze megindult, hogy megsimogassa kiszemeltjét, ám oldalt a falban kinyílt egy borostyánnal benőtt kerti kapucska, amin belépett Gümüs. S a mozdulat megfagyott, a mosoly eltűnt.
A török férfi halkan érkezett, puha bőrcsizmás lépteit nem hallhatta volna meg senki, s ő még halkabban is tipegett, mert látta atyja mit csinál. Óvatosan odasettenkedett mögé, s amikor a bég odafordult felé, meghajolt neki, kezét összekeresztezte mellkasa előtt.
– Örülök, hogy látlak apám, jöttem, ahogy meghagytad – szólt, és miközben felegyenesedett, megigazította a nemrég hosszú beszélgetés után kötelezővé tett turbánt a fején.
– Üdvözlégy, oglu Gümüs, drága fiam – hajtotta meg a nyakát a bég és már látta is az érkező, hogy bár nem a legjobbkor lépett be a kertbe, de nincs harag atyja szívében.
Az idősebb férfi nem viselt kaftánt, selyemingjében, bő nadrágjában és zöld színű turbánjában állt némán, egy pillanatig még a fiát figyelte, aztán visszafordult a tulipán felé. Amit az előbb elkezdett, most befejezte; egyik jókora és vastag, óriási kővel díszített gyűrűs ujjával megsimította a lila szirmot.
– Tudod, hogy hívom ezt a tulipánt? – kérdezte utódját, aki kihúzott háttal, érdeklődő tekintettel állt mellette.
Az öltözéke hasonló volt apjáéhoz, csak rajta volt egy rövidebb köntös.
– Allah idén ismét csodálatossággal szaporította kerted, de még nem mutattál be neki – felelte Gümüs.
– Igen, legyen áldott a mi urunk, ő idei virág. Úgy hívom Hajnalhasadás. Tudod miért?
– Talán, mert amikor a hajnal megérkezik, de még nincs itt a nappal ébredése, ilyen lehet az ég színe is. Ilyen egészen különleges liláskék.
– Jól gondolkodsz, fiam – rázta a fejét Hadzsi. – Na és a fehér sávok?
– Az első napsugarak talán?
– Melyek meghozzák a világosságot az életnek. A fény, ami nem megöli az éjjelt, csak segít neki addig tovatűnni, amíg újra visszajöhet. Allah úgy teremtette meg a világot, hogy egyensúly legyen. Pont úgy, mint ahogy ezen a csodálatos tulipánon is.
Gümüs ismerte apját, és pontosan tudta: nem azért hívatta ide őt, hogy a tulipánról, vagy éppen Allahról társalogjanak. Az bizonyos volt, hogy nem elsőszülött lánya házassági szerződése miatt kellett látogatást tennie a palotakertben, mert azt már napokkal ezelőtt megkötötték egy sztambuli főméltósággal, akinek két évvel korábban született gyermeke, mint neki és Mehrinek.
Gümüs rajongott Sophiáért, annak ellenére, hogy csak lány volt, mert a négyéves gyermeken már most látszott, hogy az anyja szépségét és vidám természetét örökölte. Ám Mehri újra gyermeket hordott szíve alatt, s mind remélték, hogy Allah kegyelméből ezúttal fiúcska érkezik majd a családba. Gümüs úgy sejtette, hogy apja talán emiatt hívatta magához, de nem volt biztos a dolgában. Várt pár szívdobbanásnyit, és mély lélegzetet vett, hogy megszólaljon. Azonban atyja megelőzte.
– Azt vettem észre, oglu Gümüs, hogy az utóbbi időkben – s hidd el ez nem friss megfigyelés, hiszen évek óta rajtad tartom a szemem –, túl sok gyengeséget, lágyságot és megbocsájtást engedtél be szívedbe. A munkád tökéletes, de hozzáállásod változott. Én pedig téged szánlak utódomnak, s hidd el, már az is hatalmas megtiszteltetés a fenséges Szulejmántól – áldott legyen a neve és éljen még sokáig! –, hogy engedi a fiam tovább az én utamon. Úgy kívánom, hogy megtartsd a szandzsákot olyannak, amilyen most. Hamarosan megszületik második gyermeked, s ha Allah kegyelméből most fiad lesz, talán ráébredsz szavaim okára.
– Nem mondanám, apám, hogy értelek – felelte halkan Gümüs.
– Egy ideje – kezdte lassan és magyarázóan, igen türelmesen a bég – elnézőbb vagy, megbocsájtóbb. A feladataidat, bármilyen is, amit eléd hoz a nap, elvégzed. De elhalványult tetteidből az erő, a határozottság, s a kemény döntésekben inkább hagyod, hogy az én hangom hallatszódjon. Adni szeretsz, jutalmazni és dicsérni. Ám mikoron lesújtanod kellene, mikor büntetned, mikor megtorolni a lustaságot, mintha kivonnád magad a feladatokból.
– De apám – kezdte az ifjú. – Én igyekszem az életet a jó oldaláról megközelíteni, s a feladatokat úgy megoldani, hogy ne a félelem tartsa meg a tiszteletet az emberekben felénk.
– Ha hagyod kicsúszni a gyeplőt a kezedből, a lovad először hálás lesz és boldog – szólt halkan, de kemény hangon Hadzsi. – Aztán idővel rászokik, s már rakoncátlankodik veled, végül nem teljesíti a parancsaidat. Nem lehet a szíved gyenge, nem engedheted meg magadnak, hogy karod megremegjen, ha sújtani kell. Ezt vésd jól az eszedbe, s erre tanítsd majd a fiadat is!
Gümüsnek nem tetszettek apja szavai. Érezte ő is, amiről beszélt vele Hadzsi bég, de úgy gondolta minden döntése, minden emberibb megoldása hosszabb távon csakis jó lehet. Nem akarta elhinni azt, amit hallott, de nem tehetett mást, csak némán és török módon fejet rázott.
– Értem apám, igyekezni fogok úgy cselekedni, ahogy azt megkívánod.
– Tudod, mit csinálunk itt a kertben, ha folyton enni adunk egy cserepes virágnak? – kérdezett újra a lila szirmokat simogatva fiától a zöldturbános férfi.
– Ha folyton öntözzük, elrohad. Ha állandóan trágyázzuk, elég. Ha mindig a napra rakjuk…
– Tehát látod magad is, hogy nem lehet úgy éltetni, hogy folyton csak adsz. Ezért kell változtatnod – sóhajtott az idősebb férfi.
– Mi a megoldás?
– Ha meg akarod menteni a növényt, ahhoz tudnod kell: mi volt a hiba. Nem, nem arra gondolok, hogy miből adtál sokat, hiszen azt vélem mindenből. Az okot kell megszüntetni. A kezet, aki mindig odaadta neked a vizet, a trágyát.
Gümüs egy szemhunyásnyi ideig nézte a tulipánt, aztán a többi virágot, s végül, mint akit a láthatatlan, felismerés kezével homlokon vágtak, lehajtott fejjel megszólalt:
– Röcsögét akarod, apám…„
***
Biztosíthatok minden érdeklődőt: itt még nincs vége a regénynek! 😀
Akit érdekelne a kötet, írjon itt az üzenetküldőn át, vagy keressen meg a Facebook oldalamon!
Érdemes elolvasni azok véleményét is a moly.hu oldalon, akik már olvasták!
