Az írásról, könyveimről kicsit másképp

Mikor és hogyan, miért kezdtem el a „papírkarcolást” ?

Talán tizenévesen történt, hogy a cukorbetegség miatt sokadjára kórházba kerültem. Gyermekkórház Veszprémben, ahol több korombeli sráccal azon gondolkoztunk: csináljunk egy olyan bandát, amiben verseket írunk…

Akkor ugyan nem szerettem a verseket, mert iskolásként csak megtanulni kellett, értelmét, no meg igazi hangulatát nem éreztem át. De akkori felfogásom alapján nem kellett más hozzá, mint az, hogy a szépen hangzó mondatot rímekbe foglaljuk.

A csapat nagyon hamar belefáradt, én meg egymás után faragtam a rímeket.

( Ezekből sajnos semmi nem maradt fent, pedig most ha nevetve is, de érdekes lenne visszaolvasni őket.)

Ebbe a csokorba íródott meg egy öt énekes elbeszélő költemény ( természetesen akkor nagyon tetszett a Toldi), ami „ A fekete lovag” címet viselte.

Ezután talán évek telltek el, amikor megint ki tudja miért, de egy aprócska füzetecske tele lett egy történetemmel. Megint elég gyerekes fogalmazvány lett, így utólag belegondolva azt hiszem az ihletet egy rock-kazetta borítója adhatta. A történet horrorszerű volt és a „Halál csókja” címet viselte.

Ezidőben már érezhettem, hogy jó dolog írni. Olvastam több könyvet, s elbűvölt, hogy írók milyen könnyedén teremtenek világokat, írnak és rajzolnak le olyan történetet, amivel az olvasókat sok-sok oldalon át képesek elvarázsolni.

A versírást elfelejtve egy nyáron, amikor más kint a strandon szaladgál, én kezembe vettem egy műszaki rajzlapot és rajzolni kezdtem egy kitalált földrészt.

Jenei András
Jenei András

( Talán unalmamban, vagy mert imádtam az atlaszokat bámulni, másolgatni kezdtem térképeket.)

Szóval terveztem egy földrészt, tengereket, folyókat, hegyeket és mire végeztem vele, egy szintrajzokkal és kitalált nevekkel lévő térképecske állt előttem.

Ezután hogy miért, még most sem tudom, de megnyitottam egy spirálfüzetet és mire észbekaptam, egy kalóztörténet elevenedett meg a kockás lapokon „ Nem mindig a rossz veszít „ címen.

Hozzáteszem nem olvastam előtte sosem kalózregényt…

Ezt aztán átírtam és két kisalakú füzetberaktam, amit összeragasztottam, majd még borítót is rajzoltam hozzá.

( Ez már megvan, s most, hogy visszaolvasgatom, könnyesre nevetem magam. De talán ott alapozódott meg, hogy világokat, arcokat, személyeket alkossak, talán elvetettem egy magot, amiből manapság szüretelgethetek.)

Az idő haladt, más könyveket olvasgattam, más ritmust vett fel az életem. A középiskolában talán másként tekintettem az irodalomra…

Kezembe akadt J.R.R. Tolkientől „ A gyűrűk ura”, amiről sokan mondták, hogy alapmű. Hát bevallom talán az első kötet feléig juthattam el, nekem nem tetszett. Viszont jártam könyvtárba és jött a másik könyvsorozat (sok más klasszikus és ponyva mellett), „ A sárkánydárda krónikák.

Ez is, mint olyan, megindította a fantáziám és megint teleírtam két spirált egy ehhez nagyon hasonló történettel. A „Messcar” két füzetet telített meg, aztán átolvasás után „elsüllyedt” valahova.

( Talán ez is megvan még, de azt hiszem mindenkinek jobb, ha ott maradhat valahol egy szekrény aljában. )

Életem egy olyan szakaszba ért, ahol mint sok tinédzser, nem találtam a helyem. Azt éreztem, hogy senki nem ért meg, senki nem szeret, az élet igazságtalan és kivet magából. Talán történt valami ritmusváltás, talánmegértettem valamit, vagy éppen nem, de megint versekkel próbálkoztam. Meg olyan egyperces írásokkal, amikben nagyon mély értelmet próbáltam leírni, elrejteni. 

Tudom, hogy sokat jelentett az akkor tanultakból sok minden,tudom, hogy még mindig csak próbálgattam a szárnyaim, de megint alapokat fektettem le.

Ezután annak a szakasznak nagyon hirtelen lett vége, de tudom, hogy jó hatással volt rám. Kikerültem az igazi életbe; megszűnt az anyagi függőség a szüleimtől és azt éreztem, hogy felszabadultam. 

Sorra válthattam valóra álmaim, amiből elsőként a mentőápolói hivatás és a kerékpár volt a legelérhetőbb. 

Itt jött egy kósza gondolatom: hogyan és miképp lehetne együtt csinálni mindkettőt?

Terveket kovácsoltam, bemutató anyagot készítettem és innovatívnak hitt gondolataimmal tapogatózni kezdtem az illetékeseknél. Mivel külföldön már léteztek olyan szervezetek, ahol kisebb mentőmunkát kerékpáron végeztek, azt hittem ez idehaza is lehetséges. Hamar be kellett látnom, hogy van az a papírmennyiség és jogszabálytömeg, ami mindezt elvetheti…

Ekkor a csalódott énem mégsem hagyta magát és leütöttem az első billentyűket.

„ A nyeregben a Konstantin-kereszt” című könyvem első kézirata megíródott. A történet vonala megvolt, a hozzá tartozó kisebb-nagyobb sztorikat maga az élet adta. Dolgoztam ekkor már a János kórház kardiológiáján,mellette a Szamaritánus mentőknél, ahová és közben egyre több helyre is biciklivel jártam,így nem volt nehéz színezni a sztorit.

Aztán, ahogy eddig még mindig, ez is a fiókban kötött ki…

Több év és megannyi történés igazította életem azalatt. 2005-ben a gyerekkori cukorbetegség miatt megvakultam, veséim működése pedig kevesebb, mint a felére csökkent. A trauma ott volt, de nem nagyon volt időm rajta ücsörögni. Az élet pörgött, s azt hiszem a dolgot nagyon hamar feldolgozva azon vettem észre magam, hogy eltelt velem három, vagy inkább négy év.

Sokan azt gondolnák, hogy mivel korábban is írogattam, itt is ebbe folytottam bele mindent. Hát ki kell ábrándítanom mindenkit, nem így volt. Fel kellett építenem az új életem, új ismerősöket, barátokat kellett szerezni és talpraállni csak úgy tudtam, ha valahogy ismét dolgozni kezdhetek.

( Életrajzomban leírtam, hogy hol és miképp lehettem ismét majdnem teljes értékű ember.)

Mikor és mi indította el azt a vonalat, ami után már nem volt elég, ha a fiókban van egy-egy írásom?

2009-ben maga az Adlibrum kiadó kiírt egy pályázatot könyv megjelentetésére. Miután elküldtem a kiadónak az addig pihenő kéziratot ( Nyeregben a Konstantin-kereszt), jött hamar a válasz is: kezdjünk bele, a kézirat egész jó.

Ott ültem hamarosan a képernyőolvasóval felszerelt számítógép felett és azon gondolkoztam, hogy miképp, merre, milyen legyen, milyen lett és utánna…?

Amikor a kezembe vehettem első megjelent könyvem,amit sosem láthatok valójában, féltem. Óvatosan tapogattam, simogattam és belelapozgatva próbáltam a könyv illatát magamba szívni. Egyszerre voltam büszke és szégyenlős, dugtam volna el a könyvet és mutattam volna meg mindenkinek.

Első olvasóim sorstársak voltak, akik között akadt olyan, aki talán irigységből csak annyit mondott ( nem is nekem) : „ Ez az egész hazugság, András nem is ilyen.”

De amint megjött az ellentáborból a „ Mikor lesz folytatás?” , nem foglalkoztam semmivel.

Írtam volna, megint töltöttem volna meg oldalakat, csakhogy nem volt mivel. Merthogy ugye közben megvakultam és már féltem, hogy nem leszek képes olyan régebbi képeket előhalászni, amiből megint összejön egy könyv.

Egy ismerős megkérdezte, hogy miért nem írom le azt, ahogy megvakultam? Akkor emlékszem, hogy annyit mondtam: azt nem tudom leírni, mert nem emlékszem rá. Lehet, hogy a látásom elvesztésekor minden megélt élményt elzártam és féltem elővenni? Talán így volt, s hozzátettem: azt jobb lenne, ha más írná meg.

Egészségi állapotom rohamosan romlott és mire észbekaptam, ott feküdtem a műtőasztalon. Várt rám egy vese és egy hasnyálmirigy, ami megváltoztatja életem, ami visszaadja az életem…

Egy hosszú időszak következett. Másnak az a három hét talán rövidnek tűnt, de tudom, hogy akadt olyan is, akinek sokkal tovább tartott, mint nekem. A műtét sikerült és egy hónap után otthon lábadoztam és azt meséltem mindenkinek, hogy mi mindent álmodtam össze az altatások alatt. Furcsák voltak az egyes történetek, főleg, hogy sok része egybefolyt a valósággal, egymást érték és volt közöttük mindig vonal, összefüggés és folytatás. Ami a legérdekesebb volt számomra is, hogy egyrészt minden részletükre emlékeztem, másrészt a kívülállók sokszor nem tudták, hogy álmodom, vagy ébren vagyok.

„ Azt hiszem leírom őket.”

Néhány hónap alatt meg is született a kézirat, amit az a legkedvesebb barátom nézett át és javítgatott, aki a történések alatt mindvégig velem volt. Ő így teljesen reálisan tudta, hogy mi belőle az igaz, mi az, amit tényleg az álmok világában éltem meg. Aztán, amikor végzett vele, csak annyit mondott:

„ Ez szar, írj inkább egy másikat.”

Nem estek rosszul a szavai, mert tudtam, hogy ő újra élte azokat a pillanatokat, amikor aggódott értem és félt attól, hogy mi lesz velem később…

A könyv ennek ellenére magánkiadásban kijött és az „ Altatott álmok” címmel olvashatták az emberek.

Ám azért a baráti mondat ott motoszkált a fejemben. Tényleg annyira rossz lenne? 

Hosszú téli napok jöttek és sokat olvasgattam. Egy másik kedves barát egy olyan könyvsorozatot adott nekem, amit hetekig, talán hónapokig nem vettem kézbe. Azt, hogy végül mi vett rá, hogy elkezdjem G.R.R. Martin: A trónok harcaköteteit, nem tudom. Az viszont biztos, hogy azóta is nagyon-nagyon hálás vagyok érte! Bár nem kedveltem nagyon a fantasy-t, de a sorok között akkor kevés volt nekem az az elem, ami éreztette az igazi és mégis fiktív világokat. Egyszerűen elbűvölt Martin stílusa, s az, ahogy képeket ír le olyan részletességgel, ahogy előtte én még nem olvashattam. Azóta tudom, hogy van nála is részletesebben és színesebben író ember, de az övé elvitt ebből a világból.

Közben kitavaszodott és kirándulásra készültünk a Margitszigetre. Mivel a csapattal gyerekek is tervezve voltak, nekiálltam, hogy olvasgassak a helyről; necsak a hamburgerest, az állatkertet lássuk meg a parányi földdarabon, hanem ha hozzá tudok járulni, adjak valamit a hely történetéből is.

S jött a nagy villám, az ihletalapok a valóságból. 

A szigeten volt vár, kolostor, voltak szerzetesek, johanniták…

Mi lenne, ha megpróbálnék egy olyan könyvet írni, mint Martin? Mi lenne, ha valóban írnék egy „másikat” ? Teremthetnék egy világot, ahol lenne kaland, harc, hit, s mindezt jól leírva, elég részletesen?

Meglódult a fantáziám és egyre-másra szaporodtak a jegyzetek. Megalkottam egy lovagrendet, világot, kitaláltam egy szentírást és folyamatosan arra törekedtem, hogy ugyan fantasy legyen, de ne tömjem tele sárkányokkal, meg elfekkel, törpökkel. Merthogy abból már volt elég a piacon. Így a legreálisabb formára igyekeztem formálni mindent. Semmi varázslat, csak maradjunk egy középkori világban megtörténhető dolgok egyvelegére. 

Olvastam, majd azért, hogy még jobban tudjak leírni vakon dolgokat, múzeumokba, várakhoz jártam sokat. Gyűrtem az internet által adható információkat kezdve a fegyverektől egészen a mindenféle tájak növényeiig; figyeltem az adott országok( már amikről igyekeztem valósághű másolatot írni) embereinek szokásait, öltözködéseit. A részletesség odáig vitt, hogy fegyvermásolatokat árusító boltokba mentem el, hogy megérinthessem az egyes kardokat, buzogányokat, de nem riadtam vissza attól sem, hogy többször megnézzem élőben az egyes palotajátékokon a bemutatókat.

Megszülettek a Triannita lovagok,jelük, öltözködéseik, ehhez pedig kellett egy olyan írói név, amit tapasztalataim szerint a szükség keltett életre. Merthogy egy fantasy-t akkor visznek könnyebben, ha azt nem magyar írt. Kellett egy jó név, ami hasonlít ugyan a nagy fantasy írókhoz, de az enyém. Igen, napokon át nézelődtem az interneten és a vége az lett, hogy leírtam: J.A.A. Donath…

( A Facebook „Triannita sorozat” oldalon minden részlet le lett írva.)

Sokadjára vettem elő akkortájt Richard Bach-tól Az illúziók című könyvét. Talán pihenésként, talán újabb erő merítéseként volt ez ismét, de megérte. Egy hasonlót én nem tudtam volna megírni, de bogárka zúgott belőle a fejembe:

„ Miért nem írod meg azt, hogy milyen volt megvakulni?”

Még be sem fejeztem a Triannita- A kettős küldetés című könyvem megírását, amikor vele párhuzamosan belekezdtem „Az enyém”-be.

Honnan ugrottak elő olyan élesen az emlékek? Miért jutott eszembe minden abból az időből, ami már több éve játszódott le velem? Nem tudom, csak írtam. Személyes tapasztalatokat kapartam elő, megpróbáltam minden gondolatot beleszőni, hogy aki olvassa, az velem érezzen egy kicsit. Tényleg csak egy kicsit, mert azt úgy átérezni, azt úgy leírni, ahogy megtörtént, nem lehetett. Én leírtam, elkészült és talán mutathat valamit az, hogy azóta a könyv már megélte a második kiadását és közben hangoskönyvként is hozájuthat ma már bárki.

Közben felpörgött ismét az élet. Már bőven vakon, de azon vettem észre magam, hogy egyre többet írok. Pályázatokon indultam, a munka mellett dolgoztam és ha volt időm, olvastam. Írás előtt zenét hallgattam és egykori hobbim, a pipázás szintén sokat segített abban, hogy sosem maradjon üresen egy word dokumentum a számítógépemen.

Ekkor már javában önállóan éltem vakon albérletben budaörsön. A munkahelyem és a város szeretete is úgy alakította, hogy sikerült egy nagyon aranyos kis lakást bérelnem. Ez a „béke szigete”, vagy, ha úgy tetszik az én „parnasszusom” nagyon sokban hozzájárult, hogy amikor írogatok, vagy éppen lazítok, minden megfeleljen számomra. Nem kellett azon gondolkoznom, hogy a beszélő számítógép kit zavarhat, nem kellett megállnom írás közben, ha véletlen akart tőlem valaki valamit. Jaj, itt is kerestek, hívtak, de nem rohangált éppen körülöttem senki, aki egy jó ritmusú alkotási folyamatot megszakíthatott volna.

Az ötletek és az ihlet jött, volt időm és módom le is írni, volt lehetőség tervezni is.

A Triannita kötetek sorban születtek. Mindig adott valami újabb ötletet, gyakran csapott meg valamiből egy érzés, vagy egy kép ahhoz, hogy mire felfogtam, már szinte írtam is a második, harmadik és negyedik részt is. Hol egy vihar, hol egy zene, vagy egy jó könyv mutatta meg: még nem lehet vége…

Ám akadt olyan, hogy csak figyeltem egy reggeli kávém mellett az ízt, vagy éppen a kinti madárdalt hallgattam ésezek is írásra ösztökéltek. Elgondolkoztató, nem hosszú kis novellácskák jöttek elő, de ezeket sem hagyhattam elveszni. Miért is tettem volna? Azért, hogy majd több év után sirassam egykori butaságom? Lehet, hogy más stílusúak, lehet, hogy más szintűek, mást szólítanak meg ( vagy éppen senkit), de megszülettek ezek is. Néhány elindult egy-egy pályázaton, s értem is el velük nem egy eredményt, de végül úgy döntöttem: összegyűjtöm őket. Már amit érdemesebbnek tartok.

Így jött aztán a „Tengercseppek” című novelláskötet. Apró és egy-két oldalas kis írások láttak napvilágot. Miért éppen „Tengercseppek” ? Úgy éreztem, hogy azok a kis novellák, melyeket minden szempont nélkül szedtem össze, írtam meg benne, piciny pillanatok az életemből. Némelyik egy álomból született, némelyik egy vágyból, de akadt olyan is, amiben egy titkos érzést, vagy éppen egy megvalósult szerelmetírtam le. Ezek pedig parányi cseppek egy sokkal nagyobb vízből…tengerből…

Budaörsi lakosként megjelent köteteimből szívesen adtam a helyi könyvtárnak és megint gyorsan jött az ötlet: kellene egy író-olvasó találkozó. Olvastam és hallottam, hogy jó az, ha az ember emberközelből beszélhet a könyvein túl azokkal, akik olvassák őt. A kapcsolatom a helyiekkel nem volt éppen kevés, hiszen amunkahelyem, a BULÁKE folytán ismertek a helyiek. Tudott volt, hogy miként vagyok jelen a hétköznapokban nemcsak a látássérültek szempontjából,hanem talán kicsit másképp is. 

A rendezvényre közel ötvenen jöttek el és egy igen színes estét tölthettünk el régi és új ismerősök társaságában is.

S ha már látássérültek: jött egy mondat, miszerint mutassam meg azt, hogy miként élik mindennapjaikat ők. Merthogy számtalan eseményen beszéltem arról, hogy a gyengénlátók és a vakok is – ha nem is teljesen ugyanúgy-, de majdnem úgy élnek, mint a látók…

Ki tudná ezt jobban megmutatni egy könyvben, mint én, aki benne élek, mozgok, dolgozom, szórakozom? Hát oszlassuk el a tévhiteket, tanítsuk meg az embereket arra, hogy hogyan segíthetnek, mit tegyenek, vagy éppen ne azért, ami a segítséget jelenti igazán.

Az írás megindult és nem volt más feladatom, mint mindezt bentről, életszagúan átadni. A mindennapok adták az alapokat, s mire befejeztem „A látó Shakespeare” című kis könyvet, megint egy pályázat segített a kiadásban.

Itt egy pillanatra ki kell térjek arra a realitásra, hogy manapság egy könyvet kiadni milyen is. Ha az ember nem ismert, nem kapkodnak utána anagyobb kiadók, akik néha még egy válaszra sem méltatják, nem marad más, mint a magánkiadási lehetőségek. Ez elérhető, de nem éppen nyereséges vállalkozás. Ehhez szponzorokra, ismeretségre van szükség a némi zsebpénz mellett. Mert megírni valamit az oké. Aztán a kiadás, hogy ne csak önmagának írjon az ember már más tészta. A lehetőségek egyik változata azok a pályázatok, melyek anyagilag segítenek. 

Budaörs erre is figyelt. Nem az ismertségem okán, hanem mert az általuk kiírt pályázaton bárki indulhatott… Én meg indultam és a vakságom mindennapjairól írt kötet megszülethetett.

Miért pont az lett a címe, ami? Ha az ember vak, s csinál valamit, ami nemcsak arról szól, hogy látás nélkül éli napjait, akkor az adhat némi külön figyelmet. Igen, egy „vak” sportoló, zenész, vagy éppen író mindig csodabogár. Egy nem látássérültre is felfigyelnek, de a vakság önmagában is reklám. Egy darabig. Én azt gondolom, hogy engem ne azért olvassanak, mert vakon írok. Azért tegyék ezt, mert meg tudom szólítani az embereket, s nem azzal, hogy sajnálatból olvassanak; „szegény vakon ír, nézzük meg…”

A cím azonnal beugrott, hiszen a könyv rólam szólt. A „vak író” bántott, hát így íródott le a „A látó Shakespeare”.

Közben még mindig folyamatosan írtam a Triannitákat. Az egyik után jött a másik szépen sorban. Élményeim, melyeket kirándulások, más hasonló témájú könyvek olvasása adott segített és a középkori hőseim nem nyughattak. Amíg volt lendület, amíg rejlett még valami bennem, írni kellett.

Több pipázás alatt arra lettem figyelmes, hogy könyveim képeit filmként látom. Egy jó zene mozgó képpé alakította a történeteket, de mindig a realitás talaján mozogva rájöttem: az már igazi álom, hogy film lehessen a különös módon tevékenykedő lovagjaimról. Ám álmodni szabad…

Megint jött egy pályázat és pillanatok alatt egy kiadó (Queer) újra kiadta a látássérült témájú köteteim. Más szerkesztésben, más borítóval, de az újjászületés jól esett. Talán hátradőlhettem volna, amikor a könyvhéten még dedikálás is összejött, amit a nyári zivatar kissé elmosott,de ez inkább arra ösztökélt, hogy megint írjak.

Egy elvonási tünethez hasonlítanám azt, amikor várja az ember a megjelenő könyvet, majd amikor az megérkezik, már újabbra vágyik. Még meleg a papír, még friss a könyv illata, de már mind az agyam, mind a kezem jár egy másikon. 

Az új és mégis régi írások könyvbemutatóján feltettek egy kérdést, ami megcsillantotta azt az ötletem, hogy megint írni kellene a saját életemről. Van mire emlékezni, hiszen elég gazdag életúttal rendelkezem. Mi is kell egy életrajzi kötethez? Emlékek…

S nekifogtam életem azon szakaszát papírra vetni, ami addig tartott, amitől már volt róla könyv. A Kezdetektől addig, amíg mentőápoló lehettem.

Az „Emlék-szem” cím sok szempontból jól hangzott. Egyrészt sok minden belefért, másrészt a címben szerepelhetett megint a „szem” szó. Az életutat emlékek összegyűjtésévelraktam össze, így nem kellett minden részletet kifejteni és mégis végigvezette azolvasót a születésemtől a mentőig.

Ekkor már együtt voltam életem párjávals ő, mint igazi társ nagyon türelmesen segített és örömmel vette, hogy belevontam a munkába.

Itt kell kitérnem arra, ami felmerülhet mindenkiben: miként tervez meg egy vak egy könyvborítót?

Ezen munkákat addig egy nagyon kedves munkatársam végezte. Nem szóltam bele abba, hogy ő miként rakja össze az egyes könyveim fedeleit, s ha egy-egy motívumot kértem is tőle, az esetek 99 százalékában szabad kezet adtam neki. Azt, hogy milyen technikával rajzolta meg az életrajzi, vagy éppen a Triannita kötetek borítóitráhagytam. Elolvasta, vagy csak beleolvasott, esetleg egy hangulatot kapott el, sosem kérdeztem. Néhány vázlatot megemlített, hogy körülbelül lássam mit is készítettel, aztán amikor készen volt a kép, elégedetten mosolyogtam és örültem a képnek.

Párom olyan szinten álmodta meg az „Emlékszem” fedelét, hogy ketten komplett képet adtak át a kötet kéziratához…

Ujjaim fáradhatatlanul vésték a papírt, mert ekkor is gyűjtögettem a rövid novellákat. Folytatva a „Tengercseppek” vonalát, megint elkészült jópár hónap alatthúsz apró történet és ha már folytatás, hát hasonló legyen az is címileg. Megint valami olyan, ami apróságokat mutat egy nagyobból. 

A „Dűneszemek” pont ugyanazon megfontolásból lett a novellagyűjteményem címe.

Egyik nap megkeresett egy férfi, hogy készíthet-e hangoskönyvet a könyvemből? Micsoda kérdés egy vaktól? 

Az elkészült új és mégis régi kötetet furcsa volt kintről hallgatni, de mégis szívmelengető. Ezzel én úgy érzem, hogy ismét kaptam elismerést és adtam, adhattunk közösen Gépésszel ( a felolvasó nickneve)mindenkinek. Nem csupán azoknak, akik a síkírást nem élvezhetik, hanem mindenkinek.

S a végére, de nem végezetül, hiszen remélem, hogy történetem képes még folytatódni,amellett, hogy minden írásom elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége megjelentette Braille változatban a „Nyeregben a Konstantin-kereszt” és a „ Triannita- A kettős küldetés” könyveim.

Munkák vannak még folyamatban, írások várnak befejezésre, vagy éppen kiadásra, kiadóra, de erről majd legközelebb…