Korábban már írtam arról, hogy mi ad számomra ihletet, miből merítek ötleteket, s most azt mesélem el, ami ehhez a legtökéletesebb helyszín.
Lehetnék olyan szerző,, aki mindenhova jegyzettömbbel, papírfecnikkel, vagy vakságom okán diktafonnal jár azért, ha jön az ihlet, azonnal tudjam rögzíteni. Jó a mai technika ad még más lehetőséget nekem, mert a mai vakoknak ott van már az a típusú okostelefon is, ( vagy akár a régebbi nem okos társa), ami ugye az alkalmazásoknak hála, képes hangot kiadva segíteni. Azaz abba is írhatnék. Ha ez így lenne, akkor bárhol és bármikor szabad utat kapna a titokzatos erő…
De én nem ez a fajta firkáló ember vagyok. Nekem kell hozzá a megfelelő környezet, s képtelen lennék futtában írogatni még akkor sem, ha éles a gondolat. Azaz hely kell, aztán amikor ott begyűjtöm amire szükségem van, azaz kiegészíthetem a szabad ihletem, akkor utána szánom rá az időt és írom le.
Számomra az ihlet bármikor jöhet, bárhonnan és bármiből. ( Ezt már kifejtettem, ide mégis hadd írjam le kissé újból és kiegészítve. )
Jöhet egy olvasott könyvből, vagy annak egy részéből, esetleg alcíméből. Érkezhet egy zeneszám alatt, amihez maga a dallamok, vagy azok egy szólama segít és persze egy egész albumból is. Jöhetnek a teremtő gondolataim egy álomból, egy zivatar alatt, amikor az esőcseppeket hallom, de abból is meríthetek, amikor állok a hóesésben a buszra várva a megállóban és a hópihe ráesik az orromra.
Ám talán az egyik legjobb kombináció az, amikor kedvenc pipámat szívom egy hintaszékben, a mellettem lévő asztalon egy pohár ital ( talán bor, de lehet éppen limonádé is) és a kertből hallgatom a falusi madarak számtalan családját, a szomszéd kutyáját,a levelibékát valamelyik fáról, bárányait a másik oldali gazdának, meg a távoli templom harangjátékát. Mindezt Ikladon…
( Mindenképp a második helyen áll az a verzió, amikor mindezt ugyanígy végzem, azaz pipa, ital és közben egy a témának megfelelő zene szól; ezt pedig otthonomban halkan és elmélázva.)
Iklad egy apró falupest megyében, Aszód mellett. Én sem ismerném, ha nem lennék házas és nem lenne ott a családnak telke házzal, s nem járnánk oda szabadidőnkben, no meg nyaranta hosszabb időre.
Csend van. Ülök a fent említett hintaszékben, szívom a melanzsos pipám és arra gondolok, amire akarok, amire éppen „kell”.
Ha éppen dolgozom valamin, akkor gondolataim a külvilágból beérkező ingerekkel együtt arra a témára fókuszálom, amivel haladnom kell.
Amikor főhőseim éppen sivatagos tájon járnak, ahol ugye forróság van, talán a szél is meleg, s kevés a víz, begyűjtöm a kinti napsütést és azért iszom ritkábban, hogy átérezzem szereplőim sorsát. Hagyom égetni magam a nappal, talán még kávét is iszom, ha az kell. Amikor meg esős részletekre van szükség, mivel a hintaszék a fedett teraszon áll, ott is tudom hallgatni a vízcseppek puttyogását, a dörgést, a szél hangjait az ágak és levelek között.
Ha itt mélázom, minden hang, amivel a látásom hiányában begyűjtök információkat a külvilágból, felerősödik, kiélesedik. Tisztább lesz, felfoghatóbb, s talán furcsa, de leírhatóbb is. A vidék nyugodtsága, tisztasága és szmogtalansága pedig az illatokat, szagokat mutatja meg. De beszélhetek az ízekről, amiről anyósom, vagy éppen a család más tagja tehet. Ezek mennyire jól jöhetnek egy vacsora leírásához…
Látásom hiányában, amit nagyban képes pótolni az, ami mind az emlékeimben él, no meg amikről olvashatok,az előbb megemlített érzékszerveimpont úgy képeseksegíteni az írásomban, mint ahogy az életben is.
Ha pedig mindezt összerakom, akkor amint elszívtam a pipát, már ülhetek is a gép elé és írhatom ami előtte képekben pergett a fejemben. Frissen, színesen, ízesen és illatosan. Pont úgy, ahogyan a történeteimben zajlik, s ahogy az olvasónak tárom fel. Aztán az, hogy amikor majd ő olvassa, miként ér el a saját szeméhez, orrához, bőréhez, nyelvéhez,már tőle függ. Én csak megmutatom az utat, mennie neki kell rajta…
Ami a biztos, hogy nekem Iklad adja meg az erőt ahhoz, hogy akiknek írok, a szavakon keresztül képes legyek átadni- mégha megformáltan is- azt, ami feltöltött.