Most volt néhány napja, hogy immár nyolc éve megtörtént a transzplantációm és most volt egy hónapja, hogy tizenhárom éve megvakultam…
Mindkettő egy dolog eredményeként léphetett be az életembe, s ez nem más, minthogy gyerekkoromtól a transzplantációig cipeltem a cukorbetegség minden áldását. S aztán- már tényleg mindegy, hogy milyen okokból kifolyólag-, de ez az alattomos dolog mindent elkövetett bennem.
Tele van a média és minden orvosi rendelő azzal, hogy figyeljünk az étkezésünkre, az életmódunkra, előzzük meg a cukorbetegséget. Aki pedig él vele, figyeljen oda rá.
Hát nekem anno vagy nem sikerült, vagy ha akartam volna, akkor is eljutok addig, ahol ma tartok: vakság és a kapott vese. ( Esetleg máshova juthattam volna, ahol nincs –még- vese, vagy már lábam sincs.)
A megvakulással egy időben kiderült, hogy a vese is beteg, s innentől nagyon sok mindenen átmentem. Mégis általában a legelső kérdések egyike az, hogy miként dolgoztam fel ezt az egészet?
Mostanában sokszor visszagondolok: tényleg hogyan is? Mi is volt az, amikor rájöttem, hogy bekövetkezik? Milyen volt az az első pillanat, amikor már nem volt pillanat? Féltem, vagy beletörődve fogadtam el a jelent?
Annyi kérdés és most így tizenhárom év után, ha nem lenne a könyv, amiről itt írok, lehet már nem is emlékeznék.
A történetét Az enyém-nek már korábban mondták ismerősök, hogy írjam le. Ám akkor nem voltam rá képes. Talán zajlott velem az élet, talán még nem raktam össze minden pillanatát, talán előre tekintettem. S egyszer csak ott ültem – már a műtét és az utána megjelent két könyvem után az ágyon, majd bevillant: most kell leírnom!
Hogyan is kezdődött? Mi volt az első fájdalmas, vagy félelmetes pillanatom a vakság bekopogtatásánál?
Aztán elkezdtem egy ponton és mire észbe kaptam, egyszerűen emlékezetből- már amikor a kézirat született 2011-ben- elkészültem a könyvvel. Ha az ember belelendül…
Minden bevillant akkor. Képek, hangok, érzések, belső és külső történések garmadája. Élesen emlékeztem az utolsó képekre, a sötétségem megérkezésére és arra, hogy mit láttam mikor már nem láttam. Beugrott, hogy milyen vizsgálatokon, műtéteken mentem át, s éreztem a világ halványulását, hallottam saját bensőm sikolyait, vagy éppen hahotázását saját sorsomon.
A könyvet először a Z-Press adta ki. Náluk magánkiadásként, kedves kolléganőm borítórajzával láthatott napvilágot ( majdnem vakvilágot írtam) megvakulásom története. Ezután nem sokkal elérhető lett a Magyar Elektronikus Könyvtárban is, ahol azóta már az írást hangoskönyvként is hallgathatják az olvasók Király Gábor jóvoltából! Bár az oldalon a számláló összesen megközelítette a négyezerpárszázat, tudom, hogy ez nem minden esetben jelenti a tényleges olvasást, mégis mutat valamit…
2013-ban az azóta már megszűnt Queer kiadó ismét megjelentette a könyvet. Kissé átszerkesztve, de majdnem ugyanúgy egy másik borítóval ismét olvashatta az, aki eddig nem merte megkérdezni, vagy kíváncsi volt arra, hogy mi zajlik le egy ilyen esetben egy emberben. Borzonghatott, vagy éppen meghatódhatott, esetleg mosolyoghatott velem azon, ahogy én ezt bentről megéltem. Azon, hogy feltettem önmagamnak a kérdéseket, hogy mit gondoltam, láttam, mit kellett tennem azért, hogy ma ott tarthassak, ahol tartok.
Azóta olvasták már sorstársak, orvosok, tanárok, elemi rehabilitációval foglalkozó szakemberek, barátok, rokonok és más szerzők is. Akadt olyan olvasóm, aki színházi előadásra javasolta( meg is keresett vele egy igazgatót),de vizsgára is kérték engedélyem, vagy éppen ajánlott irodalomként hívták fel a figyelmet diákoknál.
A moly.hu oldalon is adtak értékeléseket már, de egy párat, ami közvetlen hozzám érkezett, hadd mutassak meg:
„Először bevallom megijedtem, hogy ennyire megengedi a bepillantást az életébe, de nagyon hálás vagyok érte! Pont erre volt szükségem, hogy valaki kendőzetlenül beszéljen a vakok és látók kapcsolatairól, élethelyzeteiről és arról, hogy lehet átalakítani, programozni az addigi életünket egy ilyen traumát követően.
Igen élvezetes olvasmányok voltak, néhol nagyon szívszorító, máshol igen mulattató, pont mint bármelyikünk élete…
Fő a humor! És úgy láttam ebből nincs hiány, tehát csak így tovább!
***
A könyv a Tiéd, a vélemény, az érzés az enyém… Röviden: érdekes, megrázó, elgondolkodtató. Hosszabban: érdekes, mert egy más világot, egy ember saját világát, történetét mutatja be. Megrázó, mert a történet ugye nem egy cukrosmázas lányregény. Elgondolkodtató: ez az érzés pedig az enyém – a saját életemet, kérdéseimet gondolom át a könyv nyomán. Ismét sok momentum volt benne, ami erre adott alkalmat…
… és ami szerintem a legjobb: a könyv most is ott dolgozik bennem, nem egy hamar elfelejthető, „olvastam valamikor, de mi is volt benne?”
***
Azt akartam mondani a legutóbb, amikor találkoztunk, hogy eddig Krister Inde: Rosszul látok, de jól érzem magam c. könyvét ajánlottam a felnőtt korban látássérültté vált személyeknek az elemi rehabilitációban, de mostantól a Te könyvedet fogom. Nem tudok nem elfogultan nyilatkozni róla, illetve azokról az élethelyzetekről, amiket megéltél…
Egyébként is bőgős vagyok, sokat sírtam a könyveden, de köszönöm, mert minden szava iszonyú erővel bír és csodaszép.
***
A könyvet csak ajánlani tudom mindenkinek, azoknak, akik végigjárták ezt a rögös utat és azoknak az útkeresőknek akik az első lépéseket teszik meg, mert erőt és biztatást adhat a folytatáshoz, valamint azoknak is akik szeretnének a megrendítő sorsán keresztül megismerni egy humoros és életvidám fiatalembert.
Nálam a könyv értékelése: 5/5”
***
Az biztos, hogy én adni szerettem volna vele, adni szeretnék. Akinek erőt, annak azt, akinek meg lendületet, annak azt. Mindenki felé olyat, amit ki tud venni az én életem egy részéből.
Álljon itt egy rövidke részlet alább.
Aki pedig szívesen olvasná magát a könyvem, az első kiadásból van még. Keressen bizalommal!
***
„Na, igen, a fehér bot.
Az a csodálatos valami, amire felnéznek az emberek, amit észrevesz mindenki, aminek a világon egyforma jelentése van, ami vagy ösztönös segítési vágyat, vagy sajnálatot vált ki a környezetedből.
Ez az a társad, aki nélkül, mint vak, nem mész sehova, aki, ha nincs a kezed közelébe, rosszul kezdesz lenni, ez az is, amit ha jól esik, becézgetsz, óvsz a macskádtól, vagy éppen olyan messzire dobhatsz el, amennyire csak akarsz.
Ő az is, aki eltűri, ha leszidod, aki nem sír, ha ledől, nem nyafog, ha menni akarsz, nem sikít, ha odacsukja a busz, aki örül neki, ha nevet adnak hófehér testének.
S veled koptatja a gyakorlatok alatt a lábazatokat, a járdaszegélyeket, koptatja a végén lévő bumszlit, s ha sokáig gyűröd, a testét összetartó gumi kinyúlik és elszakad, vagy éppen a vége beakad mindenbe, hogy alig tudd csak kivenni.
Próbál neked minél több információt adni az útról, nagyot reccsen, ha a zebrán egy zöld lámpánál átmegy rajta egy barom autós… „
