Vannak szerelmek, amelyekről nehéz beszélni. Nem azért, mert ne tudnánk szavakba önteni az érzéseinket, hanem mert aki nem élte át őket, talán sosem értheti meg igazán, mit jelentenek nekünk. Számomra a repülés és a repülőgépek világa ilyen szerelem. Egy különleges, mély kötődés, amelyben ott van a szabadság, a csodálat, a vágyakozás és valami nehezen megfogalmazható, mégis nagyon is valóságos érzés.
Néhány évvel ezelőtt írtam egy novellát A másik szerelmem címmel. (A Napszikrák című kötet már elfogyott, de a hangoskönyv változatát megtaláljátok Gépész oldalain! :D) Már akkor is tudtam, hogy ez a történet többről szól számomra, mint egy repülőgépről és egy elképzelt repülésről. Egy olyan világról mesél, amelyhez újra és újra visszatérek a gondolataimban, és amelynek egyik legkülönlegesebb szereplője számomra a MiG–29-es, a Fulcrum.
Most, hogy az Ott fent című könyvem kapcsán ismét előtérbe került bennem a repülés és mindaz, amit jelent számomra, úgy éreztem, érdemes ezt a régebbi írásomat is megosztanom újra és itt, így veletek. Nem hivatalos részletként, és nem is előzetesként a szó szoros értelmében, hanem inkább hangulatként. Egy kis betekintésként abba, hogyan találkozik bennem a képzelet, a repülés iránti rajongás és az írás öröme.
(fontos, hogy a készülő könyv hangulata és nyelvezete egészen más, mint ennek a novellának …:D)
Fogadjátok szeretettel A másik szerelmem című novellámat!
***
A másik szerelmem
Én már készen álltam. Elszántan, elbűvölve, áhítattal és óriási tisztelettel figyeltem őt. Mert őrá csak így lehetett nézni.
Felnéztem rá, s miközben körbejártam, igyekeztem minden részletét megvizsgálni, minden porcikáját megérinteni és talán, ha lehetőségem lett volna rá, talán a simogatás mellett meg is ölelem. Az arcát onnan nem értem el ahol álltam, de minden mást igen: a lábait finom ujjaival, vállait óriási vállgödreivel, karjait és domború fenekének mindkét partját.
Futóművek… beömlőnyílások… szárnyak és szárnytövek… vízszintes vezérsíkok… csűrőlapok… belépőélek… hajtóművek… felfüggesztési pontok.
Egyszerre óriásinak tűnt és kicsinek, de minden szöglete, minden hajlata tökéletes; finom orra és szépen ívelt sárkányszerkezete olyan vonzerővel bírt, hogy ha időm engedi, órákig bámulom a betonról vagy a toronyból. Máskor hosszasan szemléltem a két függőleges vezérsík ég felé nyújtózkodó éleit, a rajtuk levő jelzéseket, a fülke alatt látható kék 76-ost, szép törzsét, kabintetejének karcsúságát, finom árnyalatú szürkeségét és a repülőszázad jelét, a vörös puma alakját. Ám minderre alig volt most idő. Így aztán amint megvizsgáltam mindent a körbejárásnál, máris felkapaszkodtam az oldala mellett a létrán és megálltam a fülke pereménél.
Innen, a három méter magasból olyan volt hirtelen, mintha már a levegőben lennénk. Csak ő és én… a 29-es és a pilótája… A Fulcrum, ahogy elnevezték mások – a „támadópont” és jómagam, aki ha akarom, csak szárnyalunk a felhők felett, keringőzve az éggel és a földdel akár.
Fentről is végigfuttattam a tekintetem amin lehetett; a szárnyak felületén, a törzs felső részén, a végeknél kilépő piloncsúcsokon – amiken most nem függött egyetlen rakéta sem – a kabintetőn, a fülke peremén, az orron. Aztán megfogtam a fejtámlát egyik kezemmel, másikkal a rögzített kabinfülke elülsőjét, majd lábam átlendült a peremen, talpam egyetlen pillanatra érintette csak az ülést.
Bár mindig tiszta volt a csizmám a speciális öltözék minden más elemével együtt, mindig egy kicsit elszégyelltem magam ennél a pillanatnál. Én, aki meggyalázom ennek a tökéletes lénynek a belsejét a talpammal, megtaposom egy kicsit, pedig ő mást sem tesz, csak nemsokára körbeölel, vigyáz rám és elringat.
Mire elhelyezkedtem a számomra ideálisan beállított katapultülésemben – amit külön kis csapat tartott mindig karban szinte minden repülés előtt átnézve, ha kellett –, a technikus barátaim máris elvitték a létrát mellőlünk. Az üzemanyagfeltöltést már régen befejezték – imádtam a kerozin szagát, amit most már elvitt a lengedező oldalszél –, így a hangárok elől és a gép körüli részekről minden ehhez szükséges dolgot eltűntettek. A betonról, a szárnyak és vezérsíkok környezetéből egyaránt. Aztán mikor lecsuktam a kabintetőt, hallottam a szelepek szisszenéseit, még láttam ahogy intenek és tisztelegnek bajtársaim. Láttam arcukon az irigykedő mosolyt és azt is, hogy minden oké; életem az övék, életük az enyém… és a gépemé, a „Nagy vas-é” is.
Eddigre már rég becsatollva voltam, a rutinellenőrzésekbe kezdtem; az összes csatlakozást, rögzítést és vizuális vizsgálatot megindítottam. Számtalan öv és karabiner, kábel és port került a helyére, sisakom azonnal óvta fejem minden négyzetcentiméterét. Kapcsolók, relék, monitorok sora várta ujjaim, a botkormány és a gázkar már úgy simult a tenyerembe, mintha ezzel születtem volna. Hagytam magam beilleszkedni a technika ölelésébe, hagytam magam átvenni a gép rezgését.
Kesztyűs kezemmel végigsimítottam a fedélzeten, s miután bejelentkeztem – én és a gép saját rendszere is – az irányításhoz mint „Tango 311”, vártam az ellenőrzési indítást.
– Fülketetőtől indítva: – kezdtem a rádióban a folyamatot – kabin zárva, futómű kint, katapult függőleges helyzetben, kapcsolója jobb oldalt, navigáció rendben, kapcsolók alapon. Gázkarok: jobb alapon, bal stop. Feszültség huszonnyolc volt. Hajtóműtől indítás, stopper, bekapcsol.
„Jobb hajtómű szabad.” – hallottam a rádióból a fülemre a gép elektronikus és visszaigazoló válaszát.
– Stopper kész, indítástól visszajelző lámpa világít, nyomás nő. TF rendben. Hidraulika rendben. Húsz százalék, T4 nő. Harmincöt százalék, lámpa ég.
„Jobb panel lezárva.” –adta vissza a jelzést ismét a fedélzeti számítógépből a férfihang a fülembe.
Közben tisztán hallottam azt is, ahogy a hajtómű lapátjai szépen, dinamikusan kezdenek a tengellyel egyre gyorsabb forgásba, s a halk sivító hang erősebb és tombolóbb lesz tőlem tizenpár méterre hátrébb.
– Ötven másodpercnél T a maximumon, csökken, indítási idő ötvenkilenc. Alapon – soroltam, majd folytattam is, ahogy a sok információ a szememhez ért. – Fékszárnyak ki… fékszárnyak vissza. Feszültség huszonnyolc, generátorok rendben.
Miután a műveletsort végigvezettük közösen ismét a géppel magamnak és a toronynak, a bal hajtóművel is, s éreztem az alattam duruzsoló gépmadár bátorító dorombolását, még pár adat visszavolt:
– Panelek lezárva, automatika ki… be, rendben. Kezdem a tesztkontrolt. FTP átkapcsolt. Tesztkontroll lefutott, minden rendben. Kormányok, hidraulika rendben. Kapcsolom a rádiót, fogom a féket. Vége, köszönöm!
– Jó repülést kívánok! – szólt a kissé mosolygós, de határozott géphang a műszerektől, majd a rádióból is a repülésvezetőtől.
Még elhangzott pár adat és koordinációs szám angolul, s mire a kifutó valóban előttem állva csak azt énekelte, hogy „Fel!” , megengedtem egy félmosolyt.
Megtoltam a gázkart – növelve a földi gurulósebességem –, hogy a hajtóművek felsikoltsanak örömükben. Éreztem, hogy a gumik a betonon sisteregve kapaszkodnak még – mindketten tudtuk, hogy hiába teszik –, aztán egyszerűen a kellő pillanatban meghúzva a botkormányt, megemeltem magunkat az ég felé.
„Sebesség… magasság… futómű be… nyomás rendben…”
A világ kissé megdőlt, de ahelyett, hogy a gravitációra figyeltem volna, s éreztem volna testem minden csontján, izmain, ízületein a „G” erejét, én megkönnyebbülést, a szabadságot lélegeztem be a kabinban. Egyszerűen csak belesimultam az ülésembe, az pedig magába ölelt. Kezem és testem rutinból tette a dolgát – nem is figyeltem rájuk, mert tudtam, hogy minden jól működik és rendben van –, csak irányítottam és hagytam magam reptetni.
A 29-es szépen emelkedett, s mivel ez is csak egy gyakorlórepülés volt, s nem harci feladat, nem rántottam fel magunkat gyorsan. Szép szögben, megfelelő sebességgel hagytuk el a betont, s amint lehetett, máris döntöttem egy jobbfordulóba a MiG-et.
Balra hátunk mögött – vagy ahogy mondani szoktuk: „hét óránál” – megcsillant a nap a torony üvegablakain, a hangárok szellőzőin, aztán mikor kitárult az ég, teljes lett a szabadság körülöttünk, felkacagtam örömömben.
Éreztem a kabinban a levegő zenéjét, a semmit és a mindent, amit ez a vasmadár ad nekem és éreztem azt, amit a sólymok, sasok éreznek, mikor magukénak tudják az eget. Úsztam és vágtattam egyszerre ezzel a csodával, amit ugyan mások halálosztónak gyártottak, mégis elnyomta a szépsége, a kecses szárnyalása, s az a tény: ő is úgy élvezi a repülést – s most csak azt –, mint én. Minden más lényegtelenné vált.
Vibráltunk a felhőkkel, együtt dobogott a szívem az ő hajtóműveivel és hagytuk magunkat simogatni az ég békéjével. Könnyeden és lágyan, ám mégis keményen, ahogy egy vadászgépnek illik…
A dupla hajtómű tette a dolgát. Szépen hallani lehetett a kabinban hangjait annak is, ahogy éles sivítással beszippantotta a levegőt a két oldali beömlőnyílás és hátul kiengedve megtolt mindent: vasat, elektronikát, erőt és hatalmat, húst és szellemet, akaratot s ha másképp nem megy: ököllel harcol a békéért. Mindazt, ami összekapcsolódott most fent a végtelen szabadságban a vasmadár és közöttem…
Aztán egyetlen pillanattal később megéreztem a világot; fejem besüppedve pihent a párnámon, kezem a paplan gyűrődésében, testem pedig az ágy és a takaró ölelésében ébredt. Arcomat megvilágította az ablakon beszökő reggeli napsugár, majd a távoli tompa hangokból rájöttem: a világ már felébredt, nekem sem ártana elindítani egy újabb napot.
Azt, amit tudtam igazi mosollyal kezdeni, mert ha álom is volt a gyönyörű vasmadár, aMiG-29-es, szerelmem képe és világa, jó álomként adott át a valóságnak.
Oda, ahol mindig egy másik szerelem vár…
Köszönöm Simon Róbert Sándor külön szaksegítségét és útmutatásait, a hanganyagot az oldaláról az írás elkészülésében!
