Van egy furcsa, csendes pillanat az író életében: amikor nem az üres lap néz vissza rá, hanem már kész kéziratok. Néha egy, máskor kettő… és néha több is…
A minap épp erről meséltem a feleségemnek, ahogy egy régi emlék visszakúszott: évekkel ezelőtt olvastam egy Stephen King-regényt, valami kísértetes, tavaszi hangulatú történet volt ( akkoriban írtam a „Az éjtükrös szelence”-t ), ahol a főszereplő maga is író. És arról beszélt, milyen érzés az, amikor három kézirat várakozik a széfjében, készen arra, hogy a kiadójához kerüljön. Csakhogy ő valahol félúton akadt el: nem jött a negyedik, a lap fehér maradt, a lendület valahogy szétszóródott.
Akkor elgondolkodtam: vajon nekem lesz-e valaha ilyen?
Lesz-e olyan pillanat, amikor több kéziratom várja majd a sorát, türelmesen, csöndben, mint a könyvtár polcain egy napfényfoltban megpihenő történet?
A választ akkor még nem tudtam. Most már igen. 😀
Jelenleg négy kézirat várakozik.
Némelyiket már szerkesztik, másokat hamarosan megkap a kiadó, de mind ott vannak, készen a saját sorsukra, a saját útjukra. Mint négy külön világ, amely egyszerre int búcsút nekem, és egyszerre marad a részem. Ezekről már adtam nektek visszajelzéseketde ha lemaradtatok volna, kérdezzetek, vagy nézzetek vissza a posztrengetegben.:D
S, hogy ez lenyugtat-e?
Egyáltalán nem.
Éppen ellenkezőleg: miközben várakoznak, engem valami furcsa, belső tűz egyre tovább lök előre. Ahelyett, hogy hátradőlnék és azt mondanám: „most elég volt”, valami új mindig megérint.
Egy kép, egy hangulat, egy kérdés. Vagy csak az, hogy nézegetem azokat a terveket, melyeket egyszer lefirkantottam, de elakadtak és most talán…
Mert, egy meg nem írt mondat vége bizony- ha erős volt az ötlet- felkavarta bennem az állóvizet.
Úgyhogy elkezdtem az ötödik történetet is… 😀
A legutóbb, frissen befejezett kéziratról eddig nem sokat beszéltem. Annyit talán elárulhatok: horror-misztikus-thriller, egy kastélyszanatóriumban játszódik, ahol egy íróra egészen különös erők figyelnek. Egy olyan helyen, ahol a múlt néha hangosabban beszél, mint a jelen… (ez lesz majd egyszer a „Az utolsó öt perc” )
Ez is várakozik most. Csendben, de egyre határozottabban.
A legújabb- ezt most kezdtem jegyzetelgetni és fő vázlatokkal megtámasztani- pedig talán ezt még nemigen árultam el sehol egy sci-fi. Egy olyan népről, akik télen a barlangok mélyére húzódnak, mert fölöttük a világ addig ellenséges. Tavasszal és nyáron viszont kijönnek a felszínre, ahol begyűjtik azt az anyagot, amely egész civilizációjuk alapját jelenti. Csakhogy minden alkalom életveszélyes. És minden begyűjtésük valami ismeretlen erővel vívott harc. Ebben a világban a tél nem csak hideg: időn kívüliség. A felszínre jutni pedig nem csupán feladat, hanem sors.
Ahogy ez a történet alakul, sokszor eszembe jut, hogy mennyi minden fér bele az ember napjába. Írok, dolgozom, élek, és közben tavasz lett. Az utcák illatai, a fény lassú visszatérése, a hosszabbodó nappalok mind mind olyan apró élmények, amelyekből egyszer csak mondatok születnek. Egy nép barlangjai, egy kastély szobái, egy város tavasza ezek valahol mind összeérnek bennem.
S mindeközben közeledik a nyár is, vele pedig a Nemzetközi Könyvhét, ahol az ember találkozik olvasókkal, szerkesztőkkel, régi történetekkel és új reményekkel. Talán addigra már néhány kézirat elindul a maga útjára, mi több: könyv lehet belőle. Talán addigra én is mesélek róluk többet. Talán addigra az ötödik is megmutatja, hová akar tartozni. (idén már biztos nem írom meg, de összeszámolva ha odáig eljutok-márpedig el fogok jutni- , az lesz a 30-dik könyvem…:D)
Most ott tartok, hogy a kérdés, amit King hőse megfogalmazott, már nem kérdés számomra.
Igen, lesz olyan, hogy több kéziratom várakozik.
És igen, közben már írom a következőt.
Mert valahol talán ez a legszebb az írásban: miközben a történetek várnak, te nem vársz. Te mész tovább.
S minden mondat mögött ott a következő…
