Kedves Olvasóim!
Az alábbi cikkben egy novellát olvashattok. 😀 Egyrészt aki már olvasta a „Hol fogantam, ott leszen sírod” című regényem – ami szülőfalum egyik helyének legendáját dolgozza fel és Csajágon játszódik, mint ahogy az alábbi írás is – , annak ismerős, s kicsit kuriózum lesz, aki meg nem, annak vagy segít ráhangolódni, vagy megmutat egy novellát pluszban, ami benne lesz a tavasszal érkező Napszikrák novellagyűjteményemben. (természetesen a kötetben még lesz másik tizenkilenc írás is)
S hogy lássátok a nagy kiadás előtti készülődést, itt megmutatom a Napszikrák borítóját is. 😀
S akkor a novella, amihez jó olvasást, nosztalgiát kívánok!
A pipa
(A kis történet egyik szereplőmről szól egy pillanatában a Hol fogantam, ott leszen sírod című regényemből)
Az öreg Pálffy Máté – akit csak Máté apónak, vagy Máté bátyónak, de leginkább az öreg Máténak hívtak a helybeliek – igazából nem volt koros. A fiatalok láthatták őt idősebbnek, a középkorúak akár irigykedhettek is jó kiállására, az idősek meg lefitymálták, hogy még alig deres a szakálla. Mindenesetre, megadva neki a tiszteletet, így nevezte az egész falu.
Élete delét ugyan már elhagyta, ám széles vállai, izmos felsőteste és vaskos karjai olyanná tették termetét, hogy télen akár cammogó medvének is tűnhetett a hóban, ahogy sötét subájában igyekezett a templomba. Szeme köré jókora szarkalábakat karcoltak az évek és a tapasztalat. A ráncokba beleitta magát családjának története, ahogy a Keszkend nevű faluból elmenekültek a török elől. Tekintetében ott volt egy jókora fájdalom, elszántság és az örök igazság is. Bátorság és nagy tisztelet jellemezte gazdája, a nemes Csajághy Ferenc, valamint családja, illetve szolgái iránt. Ugyanakkor tartott is a jövőtől sok tekintetben: hogyan vigyázzon ura és a falu jószágaira pásztorként, miképp őrizze egyetlen leányunokája tisztességét, mert bizony kacsingattak felé a legények; az utóbbi időben főleg Recsege Márton, akire Máté valamiért már az elején szimpátiával tekintett, s nem is okozott csalódást a délkeletről jött ifjú.
S bizony ott bujkált a huncutság is a redőzött homloka és vastag, ősz szemöldöke alatt, ami még megmozgatta a fehérnép gondolatait.
Lányával és unokájával a kis völgyben fekvő Csajág faluban telepedtek le, békésen éldegéltek, de mire észbe kapott, már csak a kis Annával voltak kettecskén a Makra promontorium szélén egy erdei kunyhóban. Néhány éve vitte el a lányát egy meghűlés, és ugyan nem mutatta, belül sokáig gyászolta unokájával együtt az asszonyt. Ám a gyermeket nevelni kellett, a jószágot meg, mivel pásztor volt, ki kellett terelni minden nap – hol valamelyik páskumra, hol egy közelebbi, a Bürkösréti patak melletti mezőre –, s ha máshol tudott, még ott is besegített, egyszóval az élet nem állhatott meg.
Anna nődögélt, cselédként szolgált már a Csajághy háznál, ahol a főasszony mellett a szép mosolyú Bözse, a cselédség vezetője is mindig vigyázta a leány mindennapjait. Ha kellett, szóval, ha kellett, tettekkel irányítgatta a fiatal lányt, s anyja helyett anyja volt az árvának. Máté pedig nagyapjaként az apai mintává vált, aki még mindig vonzó férfi is volt a középkorhoz közelítő özvegyasszony megcsillanó szemében.
A pásztorember naphosszat kint volt a rábízott jószágokkal a legelőkön. Hol néhány tehén, egy-egy bika vagy pár birka legelt őrizete alatt; hű segítője pedig Csibész, a keverék eb volt, aki mindig tudta, hogy legyen gazdája számára hasznos. Legtöbbször Anna hozta neki ki az ebédet a határba. Ilyenkor mindig megmelengette a férfi szívét a bájos női csevej, ami gyakran nem is neki, hanem a kutyának szólt. Az meg ilyenkor csak nézett hűségesen, szaglászott vagy vakkantott válaszképp.
A másik társa Máténak – leszámítva öreg botját, amit egy szilágból jókora érdes tenyeréhez koptatott – a rózsafapipája volt, amit maga faragott kiskésével egy vadhajtású gyökérből több napon át, és olyannyira hozzánőtt már görbe szárával, hogy nélküle sosem látta már senki. Eregette is szaporán naphosszat a kékes-fehéres füstkarikákat. A jó illatú dohányt mindig vándor böszörményektől vette, ha épp Csajágra hozta őket a dolguk, Poláta vagy Veszprém felé menet. Mikor így mindene megvolt kint a puszta mezők szélén egy-egy kisebb árnyékos helyen, csendben szemlélte a jószágokat meg a világot körülötte, s közben elégedetten pöfögött a simára kopott, sötétvörös színű pipából.
Régóta vigyázta a legelőkön kérődző, rágcsáló állatokat, így pontosan ismerte a természet jeleit és tudta, hogy miket kell vagy jó észrevenni az emberfiának. Figyelte, mit hoz a szél, ha a fecske laposan kergeti a fű felett a bogarakat, mit zenél számára a határ egy forró nyári nap, vagy mit hoz a másnap, ha vérbe borul a láthatár. Ismerte, miképp zümmög a tavaszi méh egy még ki nem nyílt virágnál, hogyan csalogatja a hím a tojót fészekrakás előtt az erdőkben és mit kell nézni egy cserjén, hogy gombára leljen még a szárazabb időkben is.
Vaskos, sárgásbarna színű ujjaival megtömte kezéhez kopott pipáját, majd miután sokadjára sem akaródzott meggyulladnia a benne levő dohánynak, felmordult:
– Ha hagytalak vón a minap megszáranni, mostanék nem kínlódnék veled, te ebadta!
Erre felkapta a fejét a lábánál kókadozó kutya, de hamar rájött, hogy a szavak nem neki szólnak, így nagy nyugodtsággal rakta vissza a fejét mancsaira, mint aki fel sem eszmélt a hangra.
Máté aztán nem dörmögött többet. Pontosan tisztában volt a világ dolgaival és a tényekkel. Ha ő a hibája annak, hogy nem gyullad meg a dohány, hát mást nem szidhat. Ha úgy cselekedett korábban, akkor most meg kell békélni. A múlttal küzdeni nem lehet – nem is érdemes –, a jelenben kell élni, a problémákat pedig megoldani.
Kiütögette tenyerébe az összeállt, nedves morzsalékot, majd előkotort egy vászonkendőt az övén lévő kicsiny tarsolyából. Kihalászta a dohányos zacskóját is, megnyitotta bőrszáras száját és abból is kivett pár csipetnyit, hogy aztán ezeket leszórja a kisimogatott kendőre. Felemelte fejét, felnézett a magasan sütő napra, aztán tekintete a leterített nyári subája körüli fűre tévedt. Hümmögött párat, megtépett néhány elszáradt, hosszabb fűcsomót, majd addig dörzsölte két tenyere közt a szálakat, amíg azok odaperegtek a dohány közé. Megsárgult ujjaival megkavarta a kupacot, megpergette még néhányszor az egészet, aztán kicsit odébb húzta magától a ruhán a művét.
– Mingyá jó leszen… – dörmögte és felállt. – Ittenék maradsz Csibész, s hozzája ne nyújjá, megértettél? Ne is szaglásszad, még szétfújod, te gazember!
Az eb ismét felemelte fejét, de mivel hozzászokott már gazdája dohányszagú, füstös dolgaihoz, rá se nézett a darált halomra. Tekintete csak annyit mondott, amint visszarakta mancsaira a fejét:
„Ugyan már gazdám, rá se bagózok!”
A pásztor rálesett a legelő állatokra, majd jópár lépésnyire egy fiatalabb fa mellé andalgott. Kioldozta a nadrágja madzagját, aztán néhány kisebb köhintés kíséretében könnyített magán. A világ hallgatott, és azonkívül, hogy a hangyáknak a fa törzse mellett új irányba kellett menniük, semmi nem változott. A nap nyugat felé tartott, ahol majd eltűnik a Bakony és a Balaton mögött, a felhők kúsztak tovább az égen, a csivitelő madárkák pedig tovareppentek. Az egyik marha csapott egyet a farkával, a mező melletti búzatábla suhogott a szélben.
Máté, miután végzett, elnézett a csajági templomtorony felé. Nem volt magas a harangtorony, de még ebből a távolságból is jól látszott a teteje. A templom náddal fedett, míg a torony zsindelyes. A férfi nagyon örült, hogy néma volt a világ; nem zúgott a harang, s ez azt jelezte: béke van. Emlékezett rá, hogy délen többször is hallotta, amikor félreverték a toronylakó fémet, ha közelgett a török. Ilyenkor mindenki tudta, hogy elvisznek mindent, gyilkolnak, rabolnak és gyalázatot tesznek a fehérnépen, ha úgy tartja kedvük.
Csajágon erre nemigen volt példa. Járt a defterdár vámot és adót szedni, de mivel Csajághy Ferenc mindig fizetett – így tudta megőrizni a falu és az itt lakók békéjét és látszatnyugalmát is –, ez biztosította őket arról: nem kapnak akindzsiket vagy más allahimádót a nyakukba. Utálták őket, amennyire csak lehetett, de élni jobb volt, mint értelmetlenül meghalni vagy rabszolgaként evezni egy gályán, esetleg rettegve menetelni és falra törni egy távoli ostromnál ostorcsapásokkal a háton.
Máté visszaballagott a subához, komótosan leült rá, aztán ivott pár kortyot faragott kulacsából. A víz már melegen futott le torkán, de sokkal jobb volt, mint szomjazni. Azt vallotta, mindig örülni kell annak, ami van és nem siratni, ami nincs.
Újra megkotorta a kis kupacot, aztán elmosolyodva csippentett belőle egy adagot és finoman beletömte végül a pipába.
– Most mán jó leszen. Ha szépen ég, az ég is szép! – dörmögte a szájában a csutorával, aztán eregetni kezdte a füstkarikákat.
Élvezte a pipázást. Szerette megfogni, érezni ujjaival a faragott testet. Jó érzés volt ráharapni a szárra, jólesett neki hűvös hajnalon a tenyerét melengető, forrón izzó pipafej. Figyelte az ég felé kúszó füstöt, ahogy a karikák az Úr mennyei paradicsoma felé szöknek – remélve, hogy nem bántja az angyalok orrát – és szertefoszlanak a gyenge szélben a feje felett. Örömmel töltötte el, mikor megérezte torkában és szájában a dohány aromáját, a kaparást, majd a szomjúságot, ami mindig megérkezett, ha pipázott és hiányzott neki a dohány illata, ha valaki huzatot kavart, miközben füstölgött. Még azt a sercintést is jóízűen végezte, amit időnként – és csak ha maga volt – megejtett egy-egy erősebb tömetkor.
Valóságos szertartásként végezte a folyamatot, s minden részletére odafigyelt. Sosem kapkodott, mert mindennek annyi időt kellett szenteljen, amit az megkívánt. Simítások, tömködések, szívás, füsteregetés, tömködés, s ha úgy hozta a szükség, újragyújtás mindaddig, amíg a barna dohányból egy körömnyi szürke-fekete adag hamu nem maradt, amit végül kiüthetett a tenyerébe vagy a csizmája sarkához a földre. Végül megtaposta – nehogy véletlen meggyulladjon a határ.
Mikor Csibész felemelte fejét, megnyalta az orrát és beleszimatolt a levegőbe, a marhák megmerevedtek, a madarak elhalkultak, majd megkukultak, Máté tudta, hogy valami nincs rendben. Mintha megállt volna a világ, és az óriási csendben Máté azonnal meghallotta a vágtázó lovak dübörgését.
Felkelt, s mire észbe kapott, vörös turbános lovas törökök állták körül. Vartyogtak valamit a nyelvükön, és a vezetőjük, egy fekete ruhás, turbános alak, rámutatott a távoli templomtoronyra. A férfi fél szeme el volt takarva. Arcán grimaszos mosoly jelent meg, mire Máté maga elé kapta pásztorbotját.
– Abbú nem esztek mocskos kutyák! – morogta a még mindig a szájában levő pipával.
A félszemű valamit kiáltott, majd széles övéből kivonta a jatagánját.
Villant a penge, egy szív megállt, egy rövid morgás után egy nyílvessző süvített át a levegőn. Csibész felvonyított az oldalába toluló fájdalomtól, utolsó erejével odakúszott a halott pásztorhoz és megüvegesedő szemével ugyanazt nézte, mint gazdája:
A földre esett, kihűlt, otthagyott pipát.
Akit pedig érdekelne a történelmi regényem, korlátozottan még nálam megveheti, keressetek elérhetőségeimen!
