Ha időm és lehetőségem engedi, megpróbálok kiszabadulni nemcsak a város szürkeségéből, hanem a hétköznapokból is. Amikor pedig ezt több napra tehetem és ez hoz magával pihenést, lehetőséget arra, hogy ihletet is gyűjtsek, akkor még szabadabban teszem. Ilyenkor meglátom a kőben a régi kort, a fában az egykori kezdeteket, a házakban és a rétekben a nyugodt egymás melletti életeket…
Kihasználva a hosszúra adatott hétvégét, a célpont Tata városa volt. Sokszor jártam már ott, s még látóként is ezer és ezer órát tölthettem az egykor apróbb, ma már jókora városban, de mindig találok benne újat.
Láttam anno a várat- olvashat róla bárki a neten-, megtettem többször a kilátótorony lépcsőit a tetőig ( ahol anno sörétet öntöttek), gyönyörködhettem a Kálvária-domb keresztjeiben, de sorolhatnék még több látnivalót is. S ezt vakon is ajánlom, hiszen ha nyitott az ember, élményt találhat egy sétában, egy szél általi illatban, vagy éppen egy még működő vízimalom kerekének a nyikorgásában, illetve a rajta lezubogó víz csörgésében…
Szállásunk, ami egy régi parasztházban volt kialakítva, egyszerűen abban a pillanatban visszarántott a saját korába, ahogy beléptem. Feleségem pillanatok alatt meglátta, amit én megéreztem és ahogy apránként elmesélte a részleteket- amit aztán magam is végigjárva megtapogattam-, azonnal száz éveket ugrottam vissza.
A kinti világ zaja megszűnt- hozzáteszem olyan csendes környéken volt az apartmanház, hogy autót is alig hallottunk-, s először mozdulni sem bírtam. Vendéglátóink friss pogácsával, a hűtőben vörösborral, s olyan kedvességgel fogadtak, amit igen régen nem tapasztaltunk…
( Mindenhol szívesen vártak minket, de ez a forma régi, falusi életem szomszédbeli látogatásaimra utal. )
A falakon díszes tányérok, az ablakokban( miken igazi vastag sötétítők zárhatták el a kinti fényt) voltak, s a párkányokon pedig ősidős szódásüvegek, régi kávédarálók erősíthették amúltbéli érzést. A bútorok mindegyike mint nagyszüleink szobáiban, s a kényelmet szolgáló mai eszközök pedig eldugva, nehogy megzavarja bármi a hangulatot…
Jóval később derült ki a vendéglátóinkkal való beszélgetések alatt, hogy a tipikus udvart két oldalról örző két hosszú ház egykor valódi lakó és kiszolgáló egységet alkotott, s a mi szobánk egy kovácsműhely volt. ( A műkőből kirakott falban volt is egy dísznek megkreált kályha,ami, ha nem nézte meg az ember, teljesen valósnak hatott.)
Első éjjel mintha álmomban apró csilingelést is hallottam volna…talán a kovács szelleme kalapált az üllőn?
Másnap reggel, miután udvariasan visszautasítottuk a házigazdáink frissen főzött kávéfelajánlását, nekivágtunk a városnak. Hát ha induláskor tudom, amit már azóta, lehet, hogy előtte bemelegítek…
A terv az volt, hogy mivel sok mindent láttunk már tatán, aznap megnézzük magunknak a tatai Öreg-tó körüli sétautat ( ezt amúgy ajánlják aktív mozgást igénylőknek is, hiszen futókör, kerékpárút is ki lett jelölve ott) utána pedig megkeressük azta pizzériát, ahol kinéztünk néhány finom falatot.
Az idő szép volt. Lágyan és mégis melegen sütött a nap- annak ellenére, hogy január volt-, nem fújt a szél és nem esett semmi. Így mosolyogva a séta (?) előtt még bevásároltunk, hogy utána már csak enni kelljen. Mire rájöttem, hogy a hátizsákom valamiért nehezebb, mint előtte, jelezte a feleségem: mindent megvettünk ami a pár napra kellhet. Azaz több liter ásványvíz, ételek, rágcsálnivalók…
Gondoltam, hogy nem baj, legalább izgalmasabb lesz a séta.
A fejemben ott élt a tudat, hogy a kör, amire készültünk majdnem nyolc kilométer. Igen-igen, az nem sok. Ám aki előtte csak a városban sétált két buszmegálló között, meg nem is készült rá, hogy tizensok kilóval a hátán gyalogol? Na arról már nem is beszélve, hogy a szállásunktól is több kilométerre volt a tó azon pontja, ahol megkezdtük a túránkat.
Nem hagytuk, hogy ezek kedvünket szegjék és mosolyogva – néha már vicsorogva- tettük egyik lábunk a másik után és fotóztunk, nevettünk, néztük a környezetet. A vizet, amit a télre leengedett tó partjától jóval beljebb lehetett csak felfedezni, s ahová be is mentünk végül. Még mondtuk is: beléptünk a tóba és száraz lábbal jöttünk ki…
Hallgattuk az itt még fellelhető, itt telelő libákat, a rikácsoló sirályokat, az etetésre odaérkező kacsákat, s a gyakran mellettünk elsuhanó futók lélegzetvételét is. S amikor már kissé elfáradva reménykedtem, hogy elértük végre a tó másik részét, ahol félúton lehetünk, feleségem jelezte: még mindig nem szemből látja a várat…
Azaz még több volt hátra, mint reméltem. Ez van, ha az ember ellustul…
S sajnos láttunk a tó medrében ezeréves sörösdoboz-maradványt, zacskókat, meg más szemetet is. Láttunk régi, de még majdnem megőrzött építményt, amit a graffitisek összefirkáltak és láttunk a védett területre behajtó autóst is. No comment, csak szomorú.
Három holtpont után végre ismét visszatért a tó körüli város mellénk, megadva a reményt, hogy bárhogyan is, de leküzdöttük a tókerülési utat. Megérkeztek a szocreál és felújított panziók, azok teraszain kialakított éttermek és kávézók, melyekből sok zárva volt a tél miatt és megjelentek a szép időt kihasználó családok is a „kis és vad motorosaikkal” , a bágyadtan andalgó idősek és a gyerekekkel, kutyusokkal ide menekülő turisták.
Amikor megérkeztünk a kiindulópontunkra, nagyot sóhajtottunk, majd összemosolyogva mondtuk ki: Legyőztük!
Elmeséltem feleségemnek, hogy milyen volt anno kerékpárral megtenni a Duna Maratont. Az ember hajt, nyomja a pedált és hegyre fel, völgybe le. Már fáj, már görcsöl, már a pokolba mindennel. Aztán jön egy, majd még több holtpont és már nem is látja a környezetet, már nem hall semmit, csak teker tovább. Végül átgurul a célon és hullaként mégis mosolyog, mert örül és büszke, hogy megcsinálta.
Ezt éreztük mi is és amikor kiderült, hogy a pizzéria még sok-sok kilométer innen, szerintem már nem is foglalkoztunk vele…
Egészen addig, amíg egyszer csak elveszett a cél. Tudtuk, hogy mi a cím, mi a hely neve, mi az utca neve, a házszám, csak éppen nem találtuk. Emberek sehol, hogy megkérdezzük, autót meg nem állítunk meg, így hát maradt a telefon-netkapcsolat. Amikor kiderült, hogy a város másik végéhez közeledünk- egyre távolabb a panziótól- s mindjárt odaérünk a vasútállomáshoz, a fáradtság ismét kényszermosolyt csalt arcunkra. Már mindegy, valahol itt kell lennie, nem adjuk fel!
S igen, féltucat sarokkal arrébb ott is volt…
A pincér furán nézett ránk- talán látta, hogy elfáradtunk- és amikor félszavakkal elmeséltük, hogy honnan jöttünk, csak elismerően mondta: igen, az a város másik fele és még a tó is?
A kései ebéd után utolsó energiáinkkal felszálltunk a helyi buszra és mondtuk, hogy hová szeretnénk eljutni, hol kell majd leszállni?
A sofőr csak mosolygott és azt mondta:
„- Majd a középső ajtón.”
Erre persze jót nevettünk és amikor a végén nem a megállónál, hanem kicsivel közelebb a mi utcánkhoz megálltunk és elköszöntünk, nem is járt más a fejünkben, csak a forró zuhany, a régmúltbéli hangulat és az ágy.
Azóta sokszor eszembe jut, hogy a tó körül emberek futnak… én meg sétálva kifulladtam volna? Ez van. De megérte, mert sok mindent láttam, sok mindent éreztem és legyőztem feleségemmel egy célt, amit kitűztünk. Mozogtunk, szép idő volt és a túrán kívül is élmények hadával indulhattunk másnap hazafelé.
Vissza a zajba, a szürke és szmogos közegbe, a két buszmegálló közötti, lebetonozott járdák dzsungelébe…
