„A Magyar Szerzőkért adventi kalendáriumában is megjelent az írás”
Imádtam a nagymamám és imádom a mai napig. Különösen szerettem, amikor kisgyerekkoromban leutaztunk hozzá karácsonykor, és amíg a felnőttek beszélgettek mama hosszú parasztházának utca felőli – ma már tudom, ezt „tiszta” szobának hívják – helyiségében, én kint a téglarakású udvarban vagy hóembert építhettem, vagy csúszkálhattam a szánkóval. Ugyanis az utca felé igencsak lejtett a járás és én addig-addig tapostam a nagy fehérséget, hogy igencsak síkossá vált.
Mama mindig mondta is, amikor kiszökött a házból:
– Meglesem a kisonokám, mer’ míg ittenék töri össze magát az a csepp kölök.
Arról már senki nem tudott – legalábbis eleinte –, hogy ilyenkor valahogy mindig hozott nekem egy kis süteményt vagy becsalt a hátsó kis konyhába, hogy átfagyott, vizes markomba nyomjon egy bögre forró kakaót, amit csak nekem csinált titokban.
Náluk mindig – miután papa meghalt, akit sajnos nem ismerhettem – csak egy apró, mégis szép fenyőág díszelgett a sarokban egy asztalkán karácsonykor. Nem lógtak rajta szaloncukrok, dísz is csak kettő fénylett az ágain és az ajándékok, melyeket vittünk vagy mama mástól kapott, sem alatta feküdtek – nem is lett volna ott helyük – hanem a szoba egy fiókos szekrénykéjén. Ám arra tisztán emlékszem, hogy egy sárguló félben lévő képeslap minden évben helyet kapott az asztalkán. Egy apró porcelán angyalfigura tartotta álló helyzetében.
A lapra színes, rajzolt kép került. A művész az esti, havas tájban egy hóval fedett parasztházikót ábrázolt, aminek az ablakában fény és egy feldíszített karácsonyfa látszott. Az ég egészen sötétkékes-fekete színben borította a lap tetejét, alul minden fehéren világított, mégis a leginkább az ablakból kisugárzó fény volt az a fenyővel, amitől az egész melegséget sugárzott. A csillagok között halvány angyalkák táncoltak a ház felett, igaz mosolyukat megvilágítva fényükkel. Felettük kis sárga betűkkel az Áldott karácsonyt! felirat állt.
Egyszer megkérdeztem mamát, hogy miért mindig ez a képeslap kerül ki az ünnepkor, hiszen annyi másik érkezik, mire ő elmondta, hogy ez volt az utolsó, amit papa küldött neki.
– Nem értem, mama – mondtam bután – papa miért küldött neked lapot, ha ő is itt lakott?
– Ó, kisonokám… – mosolygott ráncos arcával rám, majd megcirógatta fejem búbját – tudod, nagyapád mindég viccelt és hogy lásson örűni engemet, képes vót elmenni a postára és felanni egy ilyet ajándékba. Mer’ akkor mi ilyenekkel leptük meg egymást.
Szerencsére mama nem volt beteges, idősebb korában is mindig ellátta magát. Már elmúlt nyolcvanöt éves, mikor még mindig lent lakott vidéken, de abban az évben nem mentem le a szüleimmel hozzá; éppen a másik rokonsághoz kaptam meghívást és hogy mindenkinek jó legyen, így beszéltük meg. Tudtam, hogy a két ünnep között úgyis leutazok majd, így mindenkinek megfelelt.
Már két héttel az ünnepek előtt napokig azon gondolkoztam, hogy mit küldjek neki karácsonyra, mikor a nagy nap előtti napon édesanyám megállt a szobám ajtajában és mosolyogva megadta a választ:
– Tudtad, hogy mamának az a szép képeslapja, amit mindig kirakott, elveszett? Lehet elpakolta – már azért csak annyi éves amennyi –, vagy a szomszéd, aki segít takarítani, berakta egy könyvbe, egy újságba, aztán… No, szóval tudom, hogy szívesen jársz a kiskörútra az antikváriumba. Tudom, hogy szoktak ott régi képeslapokat is árulni, menj, nézz szét! Hátha…
Rámosolyogtam anyura, nem is mondtam semmit, csak felkaptam a fogasról a kabátom és már csaptam is be a bejárati ajtót magam mögött.
Csodák márpedig vannak, ugyanis alig egy félórás kutakodás után találtam egy pontosan ugyanolyan képeslapot! Ha ezt bárki más meséli, nem hiszem el, így viszont elöntött a boldogság és még az sem zavart, hogy nincs ráírva semmi a hátuljára.
„Így is nagy örömet okozhat mamának az emlék és pont az ünnepekre!” – gondoltam, majd fizetés után az aprót beleszórtam a zsebembe.
Kint szürke, hideg idő volt. A levegőben a fekete, szmogos bűz mellett én már felfedeztem a valahonnan ideszökött hó szagát is. Pár éve már nem nagyon esett, így elöntött az öröm érzése és még az sem zavart, hogy megcsapott az elém toppanó görnyedt alakból áradó mosdatlanság szaga. Ruhája több helyen elszakadt, kabátja inkább mutatkozott őszinek, mint télinek és felemás bakancsát egy-egy sima madzag erősítette a lábára. Nikotintól sárga kezével megvakarta ráncos arcát; szürke, kötött sapkája alól kikandikált néhány ősz hajtincse. Hirtelen szomorú tekintetével ráeszmélt: csak egy gyerek az, tőle aligha kap bármit is.
Én jól tudtam, hogy idegenekkel nem állhatok le beszélgetni, hogy jobb, ha a kéregetőket elkerülöm – ezt mindig jól a fejembe verték a szüleim –, ám annyira boldog lettem a képeslaptól, hogy lekaptam a nemrég felvett kesztyűm és kotorászni kezdtem a zsebembe a visszajáró aprók után. A képeslapot benyomtam az egyik zsebembe, a kesztyűket a másikba, aztán minden szó nélkül a marék aprót odanyomtam a koldus markába.
– Boldog karácsonyt! – mondtam, majd visszakaptam a kesztyűket a kezemre és rohantam haza.
A szobámba érve lehuppantam a székemre, és mivel édesanyám a konyhában már javában a vacsorát készítette, meg a másnap a mamához szánt süteményeket csomagolta; eldöntöttem: a lapot berakom egy borítékba, megírom és ezzel kárpótolom mamát, hogy nem tudtam pont az ünnepekre menni, meg mert nem rakhatja ki a régi lapot a kis faág alá. Azaz eddig így gondolta és biztosan szomorkodik is emiatt.
Nagy gonddal felkutattam a fiókból egy szép, aranyszegélyes borítékot, amit aztán előbb egy világoskékre, majd egy sárgára cseréltem. Végül mindet visszaraktam az asztalba és maradt egy egyszerű, fehér; nem is cifráztam nagyon a mondandómat:
„Boldog Karácsonyt Nagymama!”
Aztán nyúltam volna a lapért, de nem volt sehol.
Hirtelen nem is tudtam, hogy a nagy örömömben hova raktam le mikor beléptem a szobába, így keresni kezdtem. Az asztalomon nem volt. Benéztem a bútor mögé, majd alá kukucskáltam. Megnéztem a szőnyeg alatt is, de sehol nem láttam. Megvakartam a fejem, beletúrtam a zsebembe, de ott sem bökte a lábam a lap. Ekkor már kissé megijedtem, így kitrappolva a fogashoz, a kabátom zsebeiben folytattam a keresést, mindhiába. Ott is csak a kesztyűim mutatkoztak, amiket…
Ekkor esett le, hogy biztos akkor eshetett a földre, amikor a koldusnak adtam az aprómat – amiről persze hazaérve nem szóltam semmit –, s én meg annyira örültem a képeslapnak, hogy észre sem vettem: el is hagytam azonnal a kincsem.
Torkomba gombóc szorult, szemem sarkába könny gyűlt és szomorúan néztem a bejárati ajtónk hasán levő bedobó nyílásunkra.
Az hirtelen megrezzent és a következő pillanatban bezuttyant rajta a képeslapom.
Megdörzsöltem a szemem, aztán nehogy eltűnjön a varázs, a csoda, lábujjhegyen odalopakodtam és felvettem a lapot. Megtapogattam, hogy valódi-e, majd a szívemhez emeltem örömömben. A következő pillanatban kinyitottam a zárat és feltéptem az ajtót, hogy megköszönjem a koldusnak – vagy akárkinek – azt, hogy megmentette a meglepetésem.
Nem gondoltam végig sem azt, hogy miképp jutott vissza hozzám a lap, sem azt, hogy mekkora esélyem lehetett minderre, egyszerűen ösztönből a nincstelen képe ugrott be megmentőmként.
Ám a körfolyosó olyan üres volt, mintha senki nem is lakott volna a házunkban sohasem. Még ki is léptem zokniban, hogy hátha látom elosonni a képeslapot bedobó alakot, de hiába hegyeztem a fülem is, a lépcsőházban sem hallottam csoszogást, s nem dörrent a kapu alattunk.
– Te mit csinálsz itt kint a hidegben? – nézett rám anyám a konyhából, de csak megráztam a fejem és miközben hálaimákat mormoltam magamban és megszorítottam a hazatalált képeslapom, visszamentem a szobámba.
Kint már világítottak az esti lámpafények, és belekaroltak az utcai kandeláberekre felaggatott apró ünnepi díszkivilágításokba. Az ablakokon át több lakásba is beláttam. Ahol még nem húzták be a függönyt, villództak a tévék, csillogtak a feldíszített karácsonyfák. Ám ahogy a kihalt utcát vizslattam, megláttam a titokzatos alakot, aki miatt az ablakomhoz vezetett elsőnek az utam a szobámba érkezéskor. Tudnom kellett, hogy ki hozta vissza a lapot!
Az a nincstelen, aki az antikváriumnál megállított, éppen átsétált a másik oldali járdára. Kinyitottam az ablakot és félig kihajolva a párkány felett kikiáltottam utána:
– Hé! Hahhó!
A koldus megállt, egészen lassan megfordult és felnézett rám az emeleti szintre, ahol annyira kapálóztam felé, majdnem kiestem.
– Köszönöm! Nagyon köszönöm… és boldog karácsonyt!
Ő kissé megrezzent, levette kopott sapkáját, meghajtotta nyakát és intett a kezével. Aztán visszarakta fejfedőjét kócos fejére, megfordult és komótosan elbandukolt.
A képeslap pedig másnap megérkezett a nagymamához, aki annyira örült neki, hogy sírva fakadt. S örömkönnyein keresztül bizonyára viszontláthatta papát és aznap estére kicsit engem is még jobban megszeretgetett.
A képeslap pedig ma – immár ötvenhat éve – ott szunnyad a saját családom karácsonyfája alatt, ugyanúgy kitámasztva a porcelánangyallal, mint előtte sok-sok éven át. S vigyázunk rá mindannyian, mint ahogy előtte mama is, meg én, aki elhagytam és a koldus, aki visszahozta nekem…
