(avagy a „Az utolsó öt perc” kulisszák mögötti gondolataim)
Most, hogy a Könyvhétre megjelent- a tesó 2 mellett- a „Az utolsó öt perc” című misztikus-horror kisregényem, megosztok néhány régi és új gondolatot hozzá nektek. 😀
Amikor sok évvel ezelőtt megírtam az életrajzi könyveim közül az „Emlék-szem”-et, abban több fejezet is beszámolt arról: én bizony gyermekként kétszer is jártam Mosdóson, az ott működő szanatóriumban. Először óvodásként, aztán második osztályosként…
Az akkori élményeket, emlékeket jó volt felidézni a fenti könyvemben, s ezután jött egyszercsak az első horror kötetem, a „Az éjtükrös szelence”. Ebből azóta hangoskönyv is lett, ezt keressétek a Helma Kiadónál!:D
Akkor még nem erről is írtam már tudtam, de érlelődött egy másik történet, ami aztán ugye a feleségem kérésére sok év után most jelent meg.
Az alap, hogy kastély, hogy emlékek, hogy meg lehet tölteni sztorival, ami talán hátborzongató…
Ám hogy mi is ez a hely, s mit írtam anno az életrajzi regényben akkor erről- mármint a gyerekkori emlékeimből- ott? Itt egy kis összevont rész annak, aki nem olvasta:
***
„Mosdós egy apró település Kaposvár közelében, a Kapos völgyében. Gyermekként soha nem hallottam róla, egészen addig, amíg egy betegség miatt oda nem kerültem kezelésre. A faluba vezető út végén egy különös világ fogadott bennünket. A porta után betonút kanyargott két oldalról magasodó fenyőfák között, amelyeknek erős, gyantás illata már messziről betöltötte a levegőt.
A fasor végén tárult elénk a mosdósi szanatórium, amely eredetileg Pallavicini Ede őrgróf kastélya volt. A sárga falú, tornyokkal díszített épület inkább tűnt mesebeli várnak, mint kórháznak. Magas tetői, fehér ablakai és hatalmas boltíves bejárata olyan látványt nyújtottak, amelyet azóta sem felejtettem el.
Belépve egy lenyűgöző hall-ba érkeztünk. A parkettás teremsarkaiban növények sorakoztak, a galériára félköríves falépcső vezetett fel, amelyet vörös szőnyeg borított. Az egész épület olyan volt, mintha egy másik korból maradt volna itt. A régi faajtók, a korlátok és a magas mennyezet különleges hangulatot adtak a kastélynak.
Az első ott töltött időszakból elsősorban az óvoda és a kastély emléke maradt meg bennem. Még az is rémlik, hogy több korosztályombeli kisfiú aludhatott egy nagy teremben, ahonnan együtt vittek át minket az új szárnyba- egy panelépület volt összeépítve a kastéllyal- egy szobába… ez volt az óvoda. A gyerekek számára kialakított teremben játékok vártak ránk, s a kastélyban az aulában pedig karácsonykor hatalmas fenyőfa állt, amely szinte a plafonig ért. Amikor az ünnepek előtt bárányhimlős lettem, nem mehettem haza, így a kastélyban töltöttem a karácsonyt. Még ma is magam előtt látom a feldíszített fát és a fényekkel teli aulát.
Néhány évvel később ismét Mosdósra kerültem, ezúttal már iskolásként. Ahogy a mentő begördült a régi fenyősoron, ugyanaz a nyugalom fogott el, mint korábban. A kastély tornyai újra a magasba nyúltak, a park pedig ugyanolyan gondozott és békés volt, mint amilyennek emlékeztem.
A kastély mellett levő új szárny fogadott akkor, valamiért nem a régibe vittek és ez csalódást okozott már ott gyerekként is. Egy ideig így az új részben laktam, majd átköltöztem a kastély emeleti fiúosztályára. A magas ablakok a parkra néztek, a folyosókat vastag falak és régi ajtók szegélyezték. A szobák egyszerűek voltak, de a hely egészének légköre különlegessé tette a mindennapokat.
Az iskola az új szárnyban működött. A felső szinten tanultunk, ahol egyszerre több osztály- az első négy kapott helyet. A felsősök valahol lent voltak… A fenti folyosókon könyves szekrények álltak, a tantermek igazi iskolai érzést adtak, mikor szünetben elleptük az elöl levő folyosót. Reggelente a kastély egyik szárnyából mi fiúk, a másikból a lányok sétáltunk tanulni, délután pedig a parkban tölthettük az időt.
A park önmagában is külön világ volt. Hatalmas fák, rózsabokrok, virágágyások és murvás sétányok szabdalták a többhektáros területet. Egyes részeken kis hidak íveltek át a patak fölött, máshol padok vártak a pihenőkre. A régi épület mögött tiszafaallé vezetett a tornyok felé, ahol egy szökőkút állt. Nyáron díszhalak és teknősök éltek benne.
Sokat játszottunk a parkban. Néha szemétszedés ürügyén kaptunk engedélyt arra, hogy hosszabb időt töltsünk odakint, de valójában a felfedezés vonzott bennünket. Minden bokor, ösvény és híd új kalandot ígért. Gyakran készítettem fejben térképet a területről, mert szerettem tudni, merre vezetnek az utak és hol találhatók az érdekesebb helyek.
Az épület egyik tornyában csocsóasztal állt, amely esténként a gyerekek kedvenc találkozóhelye lett. Itt játszottunk, beszélgettünk és próbáltuk elütni az időt. Máskor az ablakból figyeltük az esőt vagy a park fölött gyülekező ködöt, miközben a kastély körül csendesen telt az idő.
Mosdós számomra nem egyszerűen egy szanatórium volt. Sokkal inkább egy külön világ, ahol a kastély, a park és az ott élő emberek sajátos egységet alkottak. A fenyők illata, a tornyok látványa, a vörös szőnyeges lépcső, a szökőkút és a hosszú sétányok mind olyan emlékek maradtak, amelyek évtizedek múltán is ugyanolyan élénken élnek bennem.
Amikor tanév végén a kastély nagy aulájában átvehettem a jutalomkönyvemet, a galériáról nézve újra végigfutott rajtam az érzés, amelyet először érkezéskor éreztem. A hely egyszerre volt hatalmas, ünnepélyes és megnyugtató. Bár eredetileg gyógyulni kerültem oda, végül sokkal többet kaptam ennél: egy olyan hely emlékét, amely ma is mesebeli kastélyként él bennem.”
***
Amikor először megfordult igazán bennem, hogy akkor hallgatva feleségem kérésére írok egy történetet a kastélyról, számtalan emlékhez tudtam visszanyúlni még akkor is, ha közben eltelt negyven év és minden megkopott. Mi több az épületkomplexus átalakult, kezdett leépülni mármint az ott levő szolgáltatásokat elvitték onnan Kaposvárra, s egyre inkább olyan képet adott, mint amikor egy idős hölgy lassan aludni tér…
Tervbe volt véve, hogy meglátogatom, hátha beengednek és ha szétnézhetek ott, eszembe jut bármi, ami segít. Persze-persze nosztalgiázni is akartam mint a szelencés hely megtekintésekor a Sváb-hegyen az ott leromlott, azóta luxusparkká lett másik villánál, de nem jutottunk le Mosdósra…
Ahogy említettem korábban, a kézirat lapult a fiókban, majd idén aztán …:D
Aki majd olvassa a kisregényt, talál majd ismerős képeket az emlékeimből mi több, még a fenti kivonatból is, hiszen emlékeim segítettek a legtöbbet az írásban.
S mint olyan sokszor, most is utólag leltem meg olyan anyagot, képeket, videókat, amik a régi emlékképeket segítik, segíthették volna egy kicsit korábban. 😀
Az alábbi videót a Könyvhét után leltem, de rengeteget mesél a szanatórium életéből, s több képet ad még ahhoz is, amit én leírtam. Nézzétek meg köszönet érte Yvette Urbex oldalának-hogy lássátok „élőben” is, hol játszódik a történetem.:D
A Helma Kiadó weboldalán még sajnos nincs fent a megvásárláshoz a link még tart náluk a leltár a Könyvhét után, de ott, vagy nálam érdeklődhettek a kötetről! 😀
S hogy maradjon mégy lyuk az oldalatokon: jön még majd meglepetés a könyvhöz nemsokára!
