Találkozás egy igazi nindzsával

Azzal kell kezdenem, hogy mindenki felejtse el a fekete –vagy éppen fehér, szürke és más vadabb színű – ruhába és állarcba bújt, lopakodó alakokat; a gumiemberekként ugráló, dobócsillaggal és „nindzsakarddal,...

Jenei András 2 hónapja 69 Történeteim

Azzal kell kezdenem, hogy mindenki felejtse el a fekete –vagy éppen fehér, szürke és más vadabb színű – ruhába és állarcba bújt, lopakodó alakokat; a gumiemberekként ugráló, dobócsillaggal és „nindzsakarddal, füstbombákkal küzdő alakokat!

Igen, valóban többen ezen nőttünk fel, hiszen ilyeneket láttunk a 80” -as évekbeli filmekben, ezekről olvastunk nem egy kiadványban és amíg gyerekek voltunk, magunk is ilyenekké szerettünk volna válni…

Persze, hogy varázslatos harcművészeti iskolákba képzeltük magunkat egy eldugott Japán (a sokat hallott Iga-tartományban) helyen, vagy éppen egy sötét sikátorban egy zsákból ilyen ruházatot vettünk elő és máris lecsaptunk az európai- vagy épp amerikai- rosszfiúkra, akik még a fegyverüket sem tudták elsütni ránk!

Ám a valóság már nem titok és nekem is nehezen ment a felismerés: egy igazi nindzsa attól felismerhetetlen, hogy akár én is lehetnék. Na jó, én nem, de akik egykor- és ma- így élnek, egészen mások…

Mindaddig, amíg nem kezdődhetett el az Eötvös 10 Kulturális Központ-ban a Japán Alapítvány Budapesti Irodája által szervezett „A nindzsák valódi világa – Előadás és bemutató”-ja.

Igaz, hogy egy igen korai felébredésnek és egy nagyon jó munkanapnak köszönhetően ekkor már 15 és fél órája talpon voltam, érdeklődve vártam –ekkor még mindig- a füstből előugró, állarcos alakot…

Kedves barátom, aki korábban ugyanitt már meghallgatta velem a Japán kard útjának változása című előadást is, folyamatosan segített mikor kértem, így ismét teljes képet kaphattam.

A vendégeket köszöntő hölgy, valamint a folyamatosan fordító másik társa ámulatba ejtett; számomra olyan volt, mintha a meghívott vendégek regényeket meséltek volna anyanyelvükön és ez mégsem okozott gondot a tolmácsnak!

Az első professzor, aki a MIE egyetemről érkezett másik két társával - ma ez az intézmény a nindzsakutatás központja-, Jamada Júdzsi a nindzsák történetét ismertette.

A 14-dik századból induló történetek, leletek alapján azonnal kiderült, hogy egy ilyen ember éppen nézett ki vándorló szerzetesnek, papnak, árusnak, vagy éppen művésznek. Pont úgy festett, mint egy korabeli japán, egyszerű ember…

Ekkor még nem is nindzsának, hanem ”sinobi”-nak hívták őket és egészen más szerepet töltöttek be, mint ma gondoljuk. Igaz, hogy voltak köztük kémek, de inkább a lopakodás és a valami, vagy éppen valaki ellopása volt egyik legfőbb feladatuk. 

Josimaru Kacuja professzor a fikcióban élő nindzsákat hasonlította összeaz igaziakkal, akik már a 19-dik században jelentek meg. Eleinte színházakban, majd könyvekben, filmekben és csupán azért kapták meg a híressé és sztereotíppá vált öltözetüket, módszereiket és fegyvereiket, hogy jobban láthatóvá váljanak, mint gonosz alakok. Sőt! Ekkortájt- az 1900-as években került elő először a „jó” nindzsa képe is! 

Mert ugyan a valós harcosok igen jól értettek a harcművészethez, az orvosláshoz, túléléshez, de a látvány miatt kellett, hogy „varázsolni” is tudjanak. S azt is megdöbbenve hallgattam, hogy a híres dobócsillag is egy nyeles dobóeszköz volt anno, s sem formájában, sem másban nem nagyon hasonlított arra, amit mi ma láthatunk egy-egy előadásnál!

Majd megérkezett Kavakami Dzsinicsi nindzsucu-mester, a Kóka irányzat Ban házának 21. vezetője…

Az idős mester- akit ugye csak a hangján ismerhettem meg-pont olyan fiatalosan beszélt, mint ahogy aztán mozgott.

Olyan alapokat mutatott meg a nézőknek, melyekhez semmi varázslat nem tartozott; mind tanulást, kitartást, tűrést és elhivatottságot kívánt tőle, no s persze azoktól, akik erre az útra léptek.

Elmondta, hogy igazából az elesettek, a gyengék önvédelmi, túlélési technikáit gyűjti össze a nindzsucu. Légzéstechnikákat láthattunk- s persze kipróbálásra is ösztökélt minket a mester-, amiket a lopózkodás, hosszú lépcsőzés során érdemes használni „lebukás” elkerülése végett. Illetve más, hétköznapi történéseknél, ahol minden felhasználható lehet. Mint mondjuk egy kendő, ami akár kötözéshez, mászáshoz, arc előtt elfedéshez, de még víz, vagy füstszűréshez is megfelelhet…

(Ő ma az egyetlen és talán utolsó mester, s a két fő ágazat ötvözetét igyekszik minél jobban átadni azoknak, akik erre méltóak, felkészültek…) 

Láthattuk, hogy mennyire képes uralni a saját testét: a test és a szellem összhangjának, valamint a hosszas edzésnek s gyakorlásnak köszönhetően mennyit bír ki az. Kezével ütötte a nyakát minden oldalról, a combja belső felét és még az ágyékát is! Még nézni is fájt! :D

Megmutatta, hogy egy mozdulattal képes kiakasztani egy-egy ízületét; előttünk éppen a vállát emelte ki a helyéről! Hozzáteszem egy fintor nélkül tette ezt.

Elmesélte, hogy miképp edzi meg a lábujjait- hosszas és erős ütögetéssel egy vaskos szőnyeggel-, vagy éppen kézujjait azok merőleges csapásaival.

Nos ekkor már valóban fáradt voltam, de egy légzőgyakorlat során olyan kiáltásokat hallatott, amit gyanítom az Oktogonnál hallhattak! Hát ha elaludtam volna- amit ugye azért sem tettem, mert érdekes volt az előadás-, itt végleg felébredek.

Ugyanezt hang nélkül is elkövette, illetve egy gyakorlattal mintha magában mormolt volna valamit. S mire megmosolyogtuk volna, ő csak annyit mondott:

„Ezt most Önök nem értik, de én sem azt, amilyen módon keresztet vetnek…” De hasznos!

Elmesélte és megmutatta azt is, hogy egy evőpálcika, egy kavics, vagy éppen cukorka, fogpiszkáló (de akár egy vékony tű- is elég ahhoz, hogy egy pár pillanatra elvonjuk az ellenfél figyelmét és ha szükséges, akkor elszaladjunk, vagy éppen- ha elkerülhetetlen- megöljük…

Sokszor a leghétköznapibb eszközünk, használati tárgyunk segíthet; sok mindenre használható, csak kreatívnak kell lenni az adott pillanatban.

Valószínűleg még képes lettem volna ott figyelni őt, ha nem járt volna le az idejük és nem kellett volna menniük-mondván- másnap már egy sokkal távolibb helyen adnak elő ezen témában.

Megtiszteltetésnek vettem és éltem meg az előadásukat és sokévnyi rossz beidegződést, tévhitet hagytam ott ismét azon az estén!