Nyomjuk és még más... azaz a mai telefonkényelem egy részletéről

A minap ültem a buszon, de igazán ott is kezdődhetne a történet, hogy álltam a villamosmegállóban, vagy a zebránál. 

Szóval ültem a buszon és a mai világon gondolkoztam. ( Talán...

Jenei András 1 hónapja 176 Történeteim

A minap ültem a buszon, de igazán ott is kezdődhetne a történet, hogy álltam a villamosmegállóban, vagy a zebránál. 

Szóval ültem a buszon és a mai világon gondolkoztam. ( Talán ihletet vártam, talán kerestem valamit, ami segít egy újabb történetemben…) 

 A mai felgyorsult, elkényelmesedett és technikától függő világon jártak a gondolataim.  

A fejem fölött egy fiatal éppen egy őrülten dobszólós és gitárnyúzós számot hallgatott a telefonján. Semmi füldugó, vagy hasonló, hanem csak úgy egészen hangosan és mindenki által hallhatóan… 

Biztos azért, hogy más is jól hallja; talán mert jó- szerinte jó volt-, talán azért mert nem volt füldugója. Ám az is lehet, hogy neki ez a természetes, s lehet, hogy eszébe sem jutott: valakit zavarhat vele. 

Bár állítólag a járműveken mások által hallhatóan zenét hallgatni tilos, ez ahogy tapasztaltuk sokan, őt ez nem érdekelte, vagy nem tudta. 

Néhány üléssel arrébb egy hölgy a valakijével beszélgetett. A készülék ki volt hangosítva- vagy csak olyan hangosra volt véve, hogy az egész busz hallotta: „ Nem, mindig köhögök, folyik az orrom…” 

Az már megint nem is téma, hogy egyrészt senkit nem érdekelt, ami kettejük között beszélgetésként lezajlott,de a hölgy még erre olyan hangerővel beszélt, mintha attól közelebb lett volna  a partner. 

Nem, kérem nem volt hangos a busz berregése, s nem társalgott az egész utazóközönség annyira, hogy ne lehetett volna hallania a hölgynek a másikat, ha halkabban beszélnek… 

A harmadik, ami már a leszállás után jött velem szembe- vagy inkább totálisan nekem-, az az a fiatal volt, aki belebújva a készülékbe chat-elt, vagy éppen Fb-zott. Nem nézett az semmit; sem a gyerekét vivő anyukát, sem a Demszky-oszlopot- aminek nekivágódott, de még a vakot sem, aki a fehér botjával ment volna az útján. Csak beledugta fejét a szuper kütyübe és tapogatott, simogatott és közben ment mint a vakegér. 

Belőlük lehet találni azt a fajtát is, aki ezt a mozgólépcsőn csinálja- irány és tömeg nem számít-, meg azt a szülőt, vagy nagytestvért is, aki ezt úgy végzi, hogy egyik kezében a telefon, a másikban a kisgyerek…a zebrán, a mindenhol. 

Ez kultúra. Vagy nem az, de velünk van és szerencsések lehetünk, ha mi magunk nem végezzük… 

Volt idő, mikor csak szimplán nem figyeltünk már egymásra az utcán, vagy a tömegközlekedésen. Mondhatják sokan, hogy sokan vagyunk, hogy sietni kell, hogy a másik is figyelhet. Sok mindent lehet mondani. 

A következő tétel az amúgy százezres tortából ezen a területen az a kényelem. A „túlkényelem”. 

Mekkora dolog már kérem, hogy minden ott van a kezünkben! Egyszerre minden információ többszáz Kb/sec alatt! Hang, kép, tér, forma… 

Étterem, hírek, lakáseladás, koncert, menetrendek, térképek és még sok-sok minden. Nem kell méterszer méteres térképet hajtogatni az autóban, hogy hol van egy utca, nem kell órákat várni egy sosem megérkező villamosra, mert egy pöttyintés és tudjuk, hogy megint ugrik valaki a hídon… Nem kell potyára elmenni egy világvégi áruházig, hogy legyen polc, ruha, csempe, mert a telefon már megmondja. Nem kell hazamenni, hogy zuhany előtt kimosson a gép és nem kell egy fél órával előbb felkelni, hogy a reggeli kávé is készen várjon… 

Azaz lassan már semmit nem kell. Csak oldalra fordulunk és nyomjuk a telefont. Sőt! Már csak elmorogjuk hangosan : Kávéfőzés” ! 

Ez jó. Finom és meleg, kényelmes és megkönnyíti a mindennapokat… 

De mi ennek a vége? Ott fogunk majd feküdni az ágyban és ennyi lesz az élet? Odajön az étel, ott megyünk el az állatkertbe, ott járunk moziba, ott születünk és halunk meg… 

Nem kell velem vitázni, tudom én a megoldást: az optimális használat a lényeg. Sem túl sok, sem túl kevés.  

Én egy olyan típus vagyok, aki –szerintem- mindig egy lépéssel lemaradok a mai világ sebessége mellett. Nem is észrevehetően, mert ugye magam is használok okostelefont,meg a mai technika sok fajtáját, de vallom: mindenből csak annyit, ami elég lehet. 

Mondja bárki, hogy konzervatív vagyok.  Kicsit igaza lehet, de amikor majd én még leülök egy igazi kávéházban egy finom és meleg csésze kávé és egy régen látott barát mellé beszélgetni, ő pedig két szót nem tud majd váltani a sokszáz barátjával a közösségi oldaláról, kinek lesz jobb?