Mi zajlik ma a világban?

profilkép

Jenei András

2020-09-30

Bejegyzés megosztása

Igen régóta töprengem már és közben figyelem a világot. Vagy épp fordítva: figyelem a világot és töprengem. 
Annyi oldalról megközelíthetném a gondolataimból most kiszökő témát, de engedjétek meg, hogy az irodalom oldaláról indítsak. Aztán fogjátok látni, hogy nem tudok majd úrrá lenni a vonalon, s ha csaponganék, elnézést. 
Igen felkapott hír volt, s talán még ma is nyammognak rajta a hírportálok, hogy egy politikus mit tett egy könyvvel. A hír ledöbbentett, s  mivel teljes szívemből utálom a politikát – kerülöm is ahogy csak lehet – , de egy idő után már a folyosónkon is ez jött szembe, kikerülni lehetetlen. S bár nem szándékoztam foglalkozni vele még úgy sem, hogy volt véleményem, nem bírtam ki. Nem, mert irodalomról, írásról, könyvről volt , van szó… 
Máris látom a kommentelőket, s lesz, aki azt mondja majd: 
„ Ez nem irodalom, ez szemét!” 
S persze ott áll majd azonnal a másik oldal is: 
„ Minden leírt szó valahol már irodalom, független a témájától.” 
Tudom, mert tapasztaltam és olvasgattam is, meg ezzel még nem is lenne bajom, hogy mindenki más, mindenkinek más a véleménye.  S most így az elején maradjunk csak ennél a témánál. Szóval más a véleménye; ez nem baj, ez a jó. Lehet egy könyvet szeretni, lehet imádni, lehet elítélni, gyengének, sőt akár vacaknak is véleményezni. Lehet, mert ilyen világban élünk. Még az is megengedett, hogy ezt kimondjuk, leírjuk.   
Lehet a fent említett politikussal egyet is érteni, meg lehet őt, azaz a tettét elítélni. S szabad rá morogni, elfojtottan mérgelődni, de lehet fejrázva meg nem érteni és szomorúan tudomásul venni: emberi butaság… 
Én azok közé tartozom, akik azt vallják: egy könyv érték. Még akkor is, ha az eltérően ad át valamit, az mást ad át, mint a megszokott és csak egy-egy csoporthoz szól. Azzal a könyvvel dolgoztak. Azt megírták, szerkesztették, javították. Készítettek hozzá borítót, bekötötték, szállították, árulták, megvették…Talán, olvasták is és nem csupán egy oldal után döntöttek úgy, hogy megsemmisítik… 
Sajnálom kissé a könyvet és a szerzőt is, mert bár mint olvastam egy remek marketinget körített a könyvnek a társadalom, azért nem hiszem, hogy ma ennek így kellene mennie. Oké, hatásos volt, de akkor sem tetszik… 
Na és ez volt az, amikor jöttek a gondolatok, ebből a hírből és az utána következő cirkuszokból, megnyilvánulásokból. 
Ma nagyon elszabadult valami a világban, amit érzünk mindannyian, de normális, érthető és elfogadható magyarázatot senki nem tud adni. Megrázzuk a vállunkat és lehet csak megyünk tovább. Vagy mint én, elgondolkodunk. 
Történjen ma bármi: szakítsak le egy fűszálat; döntsek fel a körúton egy kukát; ne vegyek fel egy maszkot; semmisítsek meg egy könyvet; gyilkoljak, pusztítsak, érezzem jól magam, nevessek hangosabban… Azonnal két tábor vesz körül és még ugyanabban a pillanatban folyik az ordítozás, az anyázás, a pofonok csattognak és megindul az agresszív és értelmetlen …nem is tudom, minek hívjam. Nem párbeszéd, nem vita, de nem is kommunikáció. Valami olyan, aminek nincs vége, csak akkor, ha nem olvasom végig, ha nem veszek benne részt. 
A két tábor még elfogadható lenne, bár hiszem, hogy ott kellene lennie egy harmadiknak valahol középen is. Az a bajom, hogy azonnal olyan magas fokú ellentétek ugranak elő, olyan vad indulatok, melyeket nem értek. Mindegy, hogy politikai nézetekről, vagy a fent említett dolgokról van szó, azonnal máris  kést rántanánk egymásra. Nincs véleményformálásra lehetőség, mert leordítanak. Nem tudsz véleményeket normális hangon ütköztetni, nem tudsz vitázni – s nem vitatkozni -, mert meg sem hallgatod a másikat. Előítéletek alapján, mások véleménye alapján, a hangulatod után egyetlen pillanat alatt döntesz és máris ítélsz. Nem érdekel, hogy mi és miért, hova és mikor, csak rávágod a magadét. 
Tisztelet a kivételeknek, mert mindig vannak ilyenek is, de őszintén: nézz csak magadba ember! 
Ha mész az utcán, s meglátsz egy telerakott szemetest, ami mellett már kifolyt a szemét, nem azonnal elítéled a kukásokat? Ha öt méterrel előbb- mikor még nem látod a kifolyt szemetet- meglátsz egy üres üdítős dobozt a földön, nem az jut eszedbe, hogy aki eldobta az utcán, az nem tudta volna elvinni egy kukáig? Ha nem megy a vonatod időben, nem azonnal a vasutat szidod? Mert nem azon jár az agyad, hogy talán eltört egy váltó, vagy éppen infarktust kapott egy mozdonyvezető… 
Ugye az ilyen példáknak se hossza se vége, mégis tudod, hogy igazam van. 
Az egy dolog, hogy mindennek van előélete, vannak rossz példák is sok, de ez még nem magyarázat arra, hogy azonnal meglincselnénk a vasutast, a kukást…  
Picit hagyjuk most az írásom elején magát a bevezetésre szolgáló témát, ott csak magát az azonnali agresszív véleményezést vezettem fel azon a szálon, hogy nekem mi a gondolatom ott. A lényeg itt van, hogy van egy történés, s azonnal döntünk, ítélkezünk és mire észbe kapunk, máris robbannak a bombáink… 
Nagyon felpörgött a világ, s képtelenek lettünk igazán uralkodni magunkon. Mindent azonnal akarunk, s így a megoldást is. De ha ezt el is fogadom, miért agresszióval? Miért ugrunk egymásnak már egyetlen hajszálon is? Legközelebb, ha én egy fekete farmerben megyek ki az utcára, te meg kékben, nekem esel ezért? Vagy, mert én jobbkezes vagyok, te meg bal? Vagy azért üt meg valaki, mert nekem barna a hajam, neki meg szőke? Esetleg kopasz? 
Mi lehet a megoldás? 
Szeretném megérteni a világot, bár ez nagy falat. De azt mindenképp, hogy hogyan és leginkább miért jutottunk el oda: a reggeli „ Hogy van a lovad és a családod?” üdvözléstől a „ Kinyírlak te rohadék! – ig… 
Lehet lassítani kellene kissé. Nem megállni, bár az sem lenne rossz néha egy kicsit, csak lassítani. Azért, hogy észrevegyük egymást. Azért, hogy emberként nézzünk a mellettünk elsétálóra- nem rohanóra-, hogy ha kell, elengedjük magunk előtt a másikat. Azért, hogy észrevegyük őt, az embert, aki lehet éppen bajban van. Vagy örül. Esetleg köszönni szeretne, jó egészséget kívánni, kérdezni…  
Szerintem a világ nem állna meg. Lennének. akik ezt nehezebben, mások könnyebben viselnék, de meg lehetne szokni és igenis rá lehetne szoktatni a világot arra, hogy hagyjuk magunkat igazán és békében, nyugodtabban élni.  Hogy lássunk, érezzünk, hogy beszélgessünk, mosolyogjunk. 
Mert a folyton vicsorgás nagyon fárasztó és a gyors élet hamar elrepül… 
Azt hittem, hogy az első járványügyi rendelkezések után ez megindulhat. Az elején mintha lett is volna ilyen és érezhetően jobb is volt. Aztán az egész elillant… 
Én azonban hiszem, hogy kitartás kérdése, önuralom fejlesztése és a higgadtság gyakorlása megoldás lehet.  
Addig is kérdezzünk, beszélgessünk, sétáljunk, s üljünk le egy könyvvel és olvassunk .