Nem időutazásról, vagy történelemről szól ez az írás. Nagyon egyszerű kérdésre keresem a választ:
Mi az igazság?
Miért nem ez a cím mégis?
Azért, mert a történések, a kérdések gyökerét akarom tudni. Nem a tüneteket akarom kezelni, hanem a betegséget…
Amikor az ember ösztönösen és mert lénye ezt diktálja, segít. Nem pénzért, nem félelemből, hanem azért, hogy jó legyen. Lehetőleg mindenkinek- még akkor is, ha ez lehetetlen küldetésnek ígérkezik- és senki ne sérüljön.
Teszi ezt valahol kicsit elhivatottságból, emberi kötelességből, vagy csak azért, mert az szimplán jó.
Törekszik arra, hogy tegye, ha kell, tegye mindig. Állandóan, ha a szükség ezt kívánja, de végzi ezt bármikor is.
Teheti egy emberrel, többel, de a fákkal, bokrokkal; madarakkal és kutyákkal ( bármilyen élőlénnyel)… Országával, egy sziklával, a nappal, a holddal…
Az embereket érzem egyedül néha olyannak, akik ezt nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni. Még tovább megyek: ha észre is veszik, elfelejtik, vagy csak természetesnek veszik és egy mosoly után átlépnek felette.
Olyan is van, hogy nem tudnak róla. Csak élik a mindennapjaikat, teszik dolgukat és észre sem véve, hogy körülöttük a máshol viharos világ nyugodtabb, azt hiszik ez a természetes.
Amikor megteszi az ember a segítséget, megadja a láthatatlan védelmet, tartja a hátát, védi a gondolatait, tetteit- hozzátéve, hogy nem is kérkedik vele és nem vár köszönetet sem-, előfordul, hogy az a másik visszaüt. Pont annak, aki segítette.
Talán nem neki szánja. Talán pont azért őt, mert nem számít rá, hogy ő már segített, vagy segíthet még. Csak vaktában vagdalkozik, üt és oda vág, aki végképp nem érdemli meg.
( Hozzáteszem: senki nem érdemli meg, de az élet nem mindig habostorta…)
Aki korábban segített, az vagy kőszikla és nem veszi fel, vagy sérül. Ki jobban, ki kevésbé.
Aki odavágott, az észre sem veszi, és már rohan is tovább…
Na itt lép be a kezdő gondolatom: mikor és miből fakad az egész?
Mi történt a múltban, a jelenben, vagy mi fog történni a jövőben emiatt az igazságtalanság miatt?
Tett valamit a segítő korábban, amikor ő nem vette észre, hogy hibázik az életben és az élet így ütne vissza? A sors mindig kiegyenlít, talán ez lehet az ok?
Esetleg a jelenben zajlik valami, ami okán ez a visszaütés egy tanítás és aki adja, az csak eszköz?
Netán minden klappolt korábban, nem kell megtanulni az élethez semmit most, hanem a jelenben kapott bántás egy nagyon jót előz meg? Ezzel érdemli meg az ember, hogy utána elérje valami egészséges, jó, szép?
A keleti kultúrákban – főleg a japánoknál- gyakran mondják: ez a karma…
Egy biztos: ha ilyen történne bárkivel, mindig maradjon türelmes és mielőtt elhamarkodottan döntene és tenne, lazítson. Egy jól átgondolt párbeszéd, vagy önnyugtatás sokat érhet.
Aztán, mire akár a fent leírtakat végigrágja, a másik elmosolyodik, talán elnézést kér és kiderül az, hogy az egész egy múló pillanat volt és már tovaszállt, mint egy pillangó…
