Még nagyon régen nem egy távoli…történt, hogy amint befejeztem a szelencés horror könyvem, valaki megkérdezte:
„Miért nem írsz még egyet, hiszen voltál más kastélyban is, ahol…?”
Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy egy ilyen apró szikra megindíthat annyira, hogy aztán mára könyv legyen belőle… Na jó, volt már ilyen, de mégis…
Igen, voltam más szanatóriumban az országban gyerekkoromban és ott is egy gyönyörű kastély fogadta be a magamfajta nebulókat meg felnőtteket is, hogy gyógyuljanak. S hogy ez mikor lett olyan ötletté, ihletalappá, hogy mára elmondhassam: megjelent az új horror kisregényem?
Nos már tényleg nem emlékszem, de 2019 novemberében, amikor ugye dühöngött a Covid előszele talán elkezdtem jegyzetelgetni, meg kutatgatni a neten…
Számtalan emlékem volt Mosdósról- a történet helyszínéül kiválasztott település és az ott levő Pallavicini kastély gyerekkoromból. Bár azóta eltelt negyven év, mára a kastély persze ha nem is elhagyatott, de egykori funkcióját, mint szanatórium már nem végezheti, így nemhogy odautazni és megint gyönyörködni az epleptikus palotában nem tudtam, de még jóformán írott anyag is alig akadt róla. Képeket találtam főleg vakon érdemes volt nézegetni, de ezen meg segített ma már a jól használható AI, ám belső leírásokat, termekről, lépcsőkről anyagot nem találtam. Aztán levelet váltottam a Kaposvári Kaposi Mór Oktató kórház egyik dolgozójával, meg pár üzenetet a negyven évvel ezelőtti és akkor ott betegeskedő gyermekekből mára felnőtté lett emberekkel, s a kevés eredmény azt sugallta: rakjuk le pihenni…
Persze az emlékek egy darabig lappanganak, talán sosem tudjuk mikor törnek fel és mit hoznak…
Az első horror regényem kéziratát még nyers formában olvasta annak idején a feleségem és azóta nemcsakhogy ez még mindig a kedvence, de bizony azóta a mű már hangoskönyvben is elérhető a Helma Kiadónál. S Ő volt az, aki csak néha kérdezett: Na, lesz új horror?
Egészen idén év elejéig nem lett. S hogy mi nyomott meg, hogy nekiálltam és elkezdtem megírni végül a régi vázlatokat, s terveztem címet, formáztam szereplőt, helyet és történetet? Nem szégyenlem: bizony a feleségem halk és csillogó szemű kérése a múltból, hogy írjak megint egy ilyen zsánerben és …
Tudtam, hogy hol fog játszódni a történet és azt is, hogy mi lesz a váza. Abban is biztos voltam, hogy mi lesz a címe ami maradt is, s azt is már jó előre elterveztem: nem véres horrort szeretnék írni, hanem inkább elmegyek majd a misztikus formák felé.
Egyik nap nekiálltam jegyzetelgetni, majd kibontottam, s írtam. Részletekre mentem rá, emlékeztem, majd megint vázlatolás jött. Közben alakultak képek és mire észbekaptam, megint nem a kezem írt, hanem a fejem. Mi több! A történetbe belelopta magát egy a valóságból odaillő és így színt, mélységet adó szál is: amikor a gróf ott élt Mosdósi kastélyában,a lánya is lejárt hozzá, s neki meg barátnője volt a híres írónős más nagy dolgokat is tevő Tormai Cécile…
Egyetlen pillanat alatt máshová ugrott nálam is a fókusz, mert így tudtam egy olyan részt beilleszteni a történetembe, amivel reálisabbá tehettem a kisregényt.
Így nemcsak egy szimpla horror lett aztán ami lett, hanem talán egy olyan írás, ami többet mesél holmi árnyakról, szellemekről… 😀
Teltek a napok, hetek és hónapok- nem olyan sok, aztán egyszercsak kész lett a kézirat. Nyers volt még, de szerettem volna, ha idén ki is jöhet. Ám mivel a Könyvhét nagyon érkezett, oda meg a kiadó már bedolgozta a tesó 2 részt, nem maradt szabad kapacitás szerkesztésre. Ó, mi is van ilyenkor?
Az ember kérdez, keres, kutat. Ám nem volt senki, én meg nem vagyok az a feladós típus. 😀
Végül megkerestem egykori kolléganőm, aki amikor elkezdtem írogatni régen, gyakran segített ellenőrzéseknél, javításoknál. S most is „igen”-t mondott, majd neki is ugrott a kéziratnak. 😀
Eközben már gyakorlatot szereztem az AI játszadozásával abban, hogy miképp lehet képeket generáltatni. Igen: vakon ezzel szórakoztam és nagyon sok próbálkozás után, mikor már tudtam hogy nyúljak egy AI alkalmazáshoz, eldöntöttem: ennek a könyvemnek én tervezem meg a borítóját.
Mivel rajzolni nem tudok, a szabad felhasználású képekből nem tudok mindent használni, először kialakítottam egy képet a fejemben, hogy mit is akarnék a borítóra. Aztán ehhez kerestem szabad fotókat, (manapság egy képet is megnéz helyettem az AI, s szűkszavúan, de elég pontosan leírja mi van egy képen, ábrán) majd miután ez megvolt, jöhettek az arcok is. 😀
Volt, akiről találtam fotót, s volt, akiről nem. Ám kétségbe nem estem, ha már lúd, legyen kövér. Ha egy adott személyről nincs fent használható kép, akkor két megoldást alkalmaztam. Az egyiknél a keresett személy apjáról talált képet „fiatalíttattam” meg AI segítségével, majd felöltöztettem ugyanott. S lehet nem így nézett ki? De hasonlit.:p
A másik alkalommal egy dokumentumleírásban találtam személyleírást az adott karakteremről, s ezt adtam be a képgeneráláshoz. Megint csak ha nem pont így nézett ki, akkor is: mi van?
Ezek mellé árnyékolásokat, ködösítést, színezést, betűvariálást kezdeményeztem, majd egyszercsak-több heti játék volt- összeraktam őket.
Igen-igen, az általam generáltatott képet megnézettem látó emberekkel és még ők is alig hitték, de működött!:D
Mire a kézirat szerkesztésileg elkészült és mehetett a nyomdába, ott már a grafikusuk megkapta a borítótervem és kicsit igazított rajta, hogy tökéletes is legyen. S igen: amit láttok, annak a tervei, az első munkáit én magam-na jó, segített az AI- csináltam!:D
Innentől már csak azon izgultam, hogy összejöjjön a kész kisregény kézzelfogható változata addigra, mire jön a Könyvhét idén. Most pedig mondom: elkészült a könyv!
A „Az utolsó öt perc” megjelent! 😀
Köszönöm itt is feleségemnek a bíztatást, hiszen elsőre neki írtam a könyvet. Köszönöm Gyarmati Enikőnek a szöveggel való bajlódását, s köszönet Bukta Bertalannak a tördelésért és a borító grafikai véglegesítéséért. Illetve a Könyvműhelynek, akik ugye megvalósították azt, hogy a Könyvhétre meglegyünk…:D
Miről szól ez a mosdósi kastélyban játszódó, horror-misztikus történetem?
Adott egy író, aki éppen Mosdósról kutat hiszen arról ír könyvet, amikor egyszercsak nagyon fájni kezd a mellkasa. Infarktus, majd ájulás. Aztán mentők? Szanatórium? Vagy valami más?
Az események alatt zajlódik sok minden, s hősünk furcsa eseményekbe kerül odalent a rehabilitációján. Vagy nem?
A könyvet keressétek majd a Könyvhéten a Helma-MKMT pavilonban (57-es) és nálam is!
u.i.: Még hozok majd meglepetést a kisregénnyel kapcsolatosan, így figyeljétek az írói oldalam és a YouTube csatornám is! 😀
