Kedves Olvasóim!
Van, hogy időnként szeretek a múltban is elmélázni, s rájönni arra: ha volt is, s elmúlt, jó volt…
Hoztam nektek egy régebbi – azt hiszem tizenegy éves – írásom, ami anno a Tengercseppek című novelláskötetben jelent még meg. Azóta ez már elérhető több helyen a neten, s még hangoskönyvben is hallgatható…
Ám ma olyan hangulatban voltam, hogy zene (?)hallgatás közben eszembe jutott az alábbi novella. Ha ismerős azért, ha nem, azért olvassátok. Egy emlék egy vágyról sok szeretettel!
S hogy könnyebb legyen a ráhangolódás, itt egy link alapnak hozzá:
( mert egykor, vagy talán még ma is? óriási lendületet tudott adni… )
Fények, köd, hangok
A zenepult mögött ketten álltak. Előttük egy hosszú asztalszerű bútoron gépek; cd-lejátszók, egy apró zsebszámítógép és vagy három mindenféle gombokkal, tekerőkkel teletűzdelt diplomatatáska nagyságú kapcsolótábla feküdt.
A szabályosnak tűnő eszközök hátuljából tucatnyi kábel; vastagabbak, szélesek, drótegyenesek és telefonzsinórhoz hasonlóak futottak több irányba, hogy aztán eltűnjenek a padlóban, a plafonon, vagy éppen a fal megfelelő rejtekében.
A zsúfolásig megtelt terem tetején elszórtan, ám mégis valamiféle szabályszerűséget követve kisebb-nagyobb lámpák ontották magukból az ezerszínű fényeiket; fehéret, sárgát, kéket, zöldet, pirosat és amikor ezek összekeveredve vonalakká alakulva kígyózni kezdtek mindenen, amire rákúsztak, hirtelen eltűntek, majd kezdték elölről.
Némelyik kockásan ugrált, de akadt köztük csigaszerű, vagy lágyan himbálódzó apró csillag is.
Aztán ahogy belekeveredtek volna az eldugottabb és sötétebb zugokba, ott meglelve egy tükröt, vagy egy apró és mindent visszaverő gömböt, megcáfolták a fizika azon törvényét, hogy a fény nem tud kanyarodni.
A sarkokban és a terem szélén emelkedő oszlopokon elhelyezett hangfalakból ütemes és dobhártyaszaggató ritmusok szabadultak el, melyek akárkinek megmozdították volna végtagjait; az ujjakat, fejeket, de még egy nyugton ülő ember ruháját is arra kényszerítették, hogy rezegjen, elnyomjon bármit, ami mozdulatlan.
A lemezeket irányító fiú egyik fülén egy hatalmas fejhallgató fityegett, melynek csak a fele dolgozott, a másik a begörbített nyakkal volt tartva, nehogy leessen. A túloldalon alig észrevehető dugó tűnt el a hallójáratban, a belőle kiinduló vékony zsinór bekunkorodva futott hátra, beleveszve egy apró dobozba valahol a srác farmerjának a derekán körbefutó övén.
A fekete napszemüvegen visszatükröződtek az ide-oda cikázó szikrák, meg az előtte villódzó monitor kékesfehér színei.
A másik srác hasonló szerelésben nyúlkált az előtte fekvő irányítópulthoz, majd a következő pillanatban odahajolt a társához és mondott neki valamit. Amaz bólintott, majd felgyorsult a mélyebb dob üteme, aztán egyre hangosodott a háttérben a sziszegés; hullámzani kezdett a finom szintetizátor hangja és akkor egy másodpercre elnémult minden.
Mire a táncolók fülébe belehasított volna a korábbi zajtól kialakult és hirtelen meghalt zene, már a sípolás előtt egy mélyről induló és a szívdobogásra hasonlító hang kezdte el körkörös útját.
A két oldalról mindent vízszintesen kettévágó zöld fénysík, mint egy tó víztükre rebegett, majd a vad és folytonos mozdulatok megremegtek vele. Aztán felsivított egy magas női hang, oldalról vattacukorszagú füst szivárgott a tömegbe, s beindult a plafonról egy folyamatosan villogó vaku, a stroboszkóp is.
A pillanat nem nyúlt el nagyon, felkapcsolódtak a színes lámpák, s visszazökkent mindenki a már korábbi és mégis más ütemekbe.
Amikor a hosszú, barna hajú lány a barátnőjével megfogta poharát, amiben egy kevés alkohollal üdítőt kért magának a pultnál, leült és körbepillantott. Tudta: a mai nap megint unalmas lesz.
Két napja jött le a tóhoz nyaralni, pihenni szeretett volna a város zajos élete után. Napozni, fürödni és szórakozni egyszerre.
A mai este azzal indult el a nyaraló egyszerű és kicsi szobájából, ahol alig néhány percet töltött a tükre előtt, hogy meglátja errefele milyenek a fiatalok, milyen zene itt a menő és milyen a felhozatal a srácokat illetően.
Aztán amint beléptek a közelben gyakran „tuti hely”-ként emlegetett diszkóba és körbepillantott, meg kellett állapítania, hogy mindenki egyforma és minden megismerés nélkül valószínűleg unalmas is.
– Igyunk egy italt, aztán ha nagyon nem bírod, továbbmegyünk! – szólt oda neki a barátnője, majd szembeülve vele az egyetlen szabad helyre, kissé meglazította dekoltázsát, hogy többet lásson az esetleges vadászó szempárok gazdája.
– Nyugi, mindjárt feloldódom – nyugtatta.
A zene hamarosan megint átfordult, majd elhalkult és elveszett belőle a dinamizmus; lágy és simogatóbb hangszerek csendültek fel, kevesebb lett a fény.
A tömeg megritkult, majd alig egy perc alatt összesimuló párok foglalták el a parkettet, s mire megint körbenézett volna a két lány, itt-ott egymásba kapcsolódó fiatalok kezei, ajkai töltöttek el mindent.
A barnahajú ránézett a pultosra, majd miközben belekortyolt a poharába, tovasiklott a tekintete és bepillantott a zenepult mögé.
A szemüveges két ujjával mutatott valamit a társának, majd lehajolt és az asztala alól előhúzott egy cd tokot; valamit simított rajta és aztán kinyitotta. A halovány fényben felcsillant a kivett lemez, a fiú elmosolyodott és felnézett egy pillanatra.
A lány nem ült messze; megpróbált a zenemágus fejhallgatós szemén keresztül belelátni a fejébe, a lejátszóba belerakott titokba, de csak az alig hallható dallamok és a mosolyból elkomorodó arc volt a felelet.
Aztán a másik srác is feltekintett, majd megint odahajolt a korongokat bűvölőhöz és mondott neki valamit.
Egy másodpercre megállt az idő; kipillantott a feketeség mögül a lemezlovas, bele a tömegbe, egyenesen a hosszú hajú lány felé. Amaz megijedt, s bár nem látta meg a másik szemeit, zavarában a sajátját lehunyta, majd elfordult.
– Akkor most egy kicsit repüljünk a felhőkkel!- hangzott a hangszórókból, majd mint egy mennydörgés, akkora dörrenés hallatszott mindenhonnan, s megzavarodott a terem.
– Jöttök?- lépett oda a lányokhoz két magas fiú; egyikük rövid és tüsi frizurát, bő nyakú pólót és farmert, a másik kigombolt inget és fekete nadrágot viselt.
A barnahajú ránézett a srácokra, majd a szőke barátnőjére és hogy kifejezze valahogy a „nem”-leges válaszát szó nélkül, megint ivott poharából.
– Na? – kérdezte tőle a hozzá közelebbi vadász.
– Nem, köszi én majd … – akarta mondani, de barátnője félbevágta:
– Figyelj az italomra, nehogy elfogyjon, amíg visszajövök!
Bólintott a távolodó pár után, s mire észbekapott, a fiú, aki először táncolni hívta, már le is ült vele szembe.
„Hogy a csodába tudassam ezzel a sráccal, hogy jobb, ha nyugton hagy? Biztos, hogy nem fogok vele táncolni, de igazán beszélgetni se akarok…” – gondolta, majd mintha tekintetével kérhetné a DJ-t, hogy tegyen valamit eme ügy érdekében, megint odapillantott a napszemüvegesre.
Amaz éppen odaadott egy lemeztokot a mellette tevékenykedőnek, majd levette a fejéről a fülhallgatót és eltűnt hátul egy keskeny ajtóban.
– Mit mondtál, honnan jöttetek?- kérdezett a pihenésre és beszélgetésre itt maradt fiú, és hogy jobban belenézhessen a vele szemben ülő lány szemeibe, eltolta az előtte otthagyott poharat.
– Ne haragudj, de nincs jó kedvem, nem akarok dumálni! – felelt vissza.
A pillanatok alatt kikosarazott srác arcán végigfutott egy észrevehető rángás, majd megfogta az ekkor már a haverjával táncoló szőke poharát, kiitta a benne hagyott italt és odatolta a barna elé.
Idióta kurva! – morogta el magát, majd felállt és odament a bárpulthoz.
„Na végre!” – futott át a lány agyán, és körbenézett.
A ritmusok megint elszabadultak; felvillantak a vörös és ibolya lámpák, jött a váltás és tele lett a tánctér.
A zenéért felelős fiú közben visszatért, megint kezébe vette a tokjait, bólogatott társának és ide-oda forogva felvette a fejhallgatóját.
A lány elszédült, tompult a hang, zúgni kezdett minden és ugyanabban a pillanatban egyszer csak megfagyott a világ. A villódzó lámpák folyamatos fényre váltottak, a mozdulatokkal rángatózó fiatalok megmerevedtek a hangfalak megnémultak, s aki cigarettát szívott, a füstje olyanná lett, mint egy pókháló, ami megfeszül a levegőben.
A lány megrázta a fejét, behunyta szemeit, de hiába remélte, hogy csak elbambult, minden ugyanolyan maradt: mozdulatlan.
– Mi ez?- kérdezett fel, de szavai visszhangozva verődtek vissza füléhez és ez megrémisztette.
„Biztos belekavartak valamit a piába!” – gondolta, majd felállt és elindult a kijárat felé. Ha megcsapatja magát a friss levegővel, akkor talán magához tér a világ.
Ahogy elindult a megmerevedett fiatalok mellett, egy hang a háta mögül halkan arra késztette, hogy megálljon.
– Nem jó a zene?
Megfordult és azt látta, hogy a fiú, aki a lemezeket varázsolta itt egész este, leteszi a fülesét a pultra.
Mi?
– Nem tetszik a zeném?- kérdezett újra a szemüveges, majd megtúrta rövid haját, és egyenesen a lány felé nézett.
– De…izé… a zene jó…
– Akkor mi a baj? – jött az újabb kérdés.
– Nem tudom, csak valami nem stimmel. Velem…
– Akarod elmondani? Én meghallgatlak.
– Én nem… – kezdte volna zavarában, aztán megfordult és ismét kísérletet tett, hogy kijusson.
– Ne félj! Senki nem hall. Ha akarod, le is ülhetünk, vagy mindenképp hazamennél?
– Igen, azt hiszem ez lesz a legjobb! – felelt halkan, és újra megállt.
– Akkor ma eddig tart a buli! Hazakísérnélek… Errefele ilyenkor sok a részeg és a kábszeres…-lépett mögé a srác és gyengéden megérintette a vállát.
– A barátnőm…
Ő most nagyon elfoglalt. – mutatott a fiú az egyik sarokba, ahol a szőke szépség igen vad csókolózásba fagyott bele a korábban őt felkérő fiúval.
Egy percig nagy lett a csend. A lány nem tudta mit akar; valamiért félt, de ugyanakkor egyre jobban azt érezte, hogy ő is azt szeretné, ha a fiú hazakísérné. Nem értette a jelent, fogalma sem volt, hogy mi történt és mi zajlik most vele, de miközben szembefordult az őt megállítóval, furcsa melegség és bizsergés töltötte el.
– Persze csak ha… – kezdte a napszemüveges, majd a farzsebe irányából hátulról egy fehér és gumival összefogott tárgyat húzott elő.
A következő pillanatban leemelte a gumit a kezében lévő eszközről és egy mozdulattal botot varázsolt belőle.
– Hiszen te… – kezdte a lány, és a meglepetés kiült az arcára.
– Igen, vak vagyok. Zavar?
– Nem, csak… hogyan….hogy akarsz hazakísérni?
– Hiszen nem a lábam rossz, hanem a szemem.- felelte mosolyogva amaz és odalépett a lány mellé.
– Igen, de akkor te a ..zene…
Hatalmas durranás rázta meg a mindenséget, mindent eltöltő füst jelent meg, és sikoltás terítette el a teret.
A lány forogni kezdett, majd megfordult a világ vele; elöntötte a víz, könnyei patakokban kezdtek folyni, gyomra görcsbe rándult és jelezte, ha nem figyel oda, lehányja magát.
Majd elsötétült körülötte megint minden, hideg lett és nem tudta eldönteni, hogy hol van a fent és hol a lent. Merre van a feje, hol vannak a karjai, egyáltalán semminek nem volt meg a helyzete.
S akkor hirtelen ott ült megint az asztalnál, vele szemben a szőke barátnője, aki kipirult arccal és mérgesen vizsgálta üres poharát; megint dübörgött a zene, folyt a füst.
– Jól vagy? – kérdezte őt. – Megittad a kólám? Halló!
– Izé, én nem… az a … – mutatott a bárpultnál beszélgető fiúra és zavartan fordult a diszkós felé.
Amaz ugyanott tette a dolgát a saját terepén, de amint odanézett, megemelte a fekete szemüvegét és ránézett.
– Az a DJ…
– Mi van? Várj, odaülök melléd, mert hangos ez a duc-duc!
– Mondom az a DJ…
Csend lett. Lehalkult a dübörgés, kialudtak a fények, s igen rövid idő alatt oszlani kezdett a társaság. Néhányan tapsoltak, de a többség magára vette farmerdzsekijét és letéve valamennyi pénzt a bárpultra, kifelé sietett. Mire a két lány felfogta volna, hogy igen rövid idő alatt véget ért a buli, már csak ők ketten, a két diszkós, meg a poharait rendezgető italpultos maradt bent.
A lemezlovas segítője kihúzott néhány kábelt a gépek hátuljából, majd becsukta a fémből készült lemeztartó táskát és elhúzott a lányok mellett.
– Sziasztok! Helló Zeke!
– Szevasz, Pici! Holnap folyt. köv.? – kérdezett vissza a mosogatásból amaz, majd odafordult, hogy a válaszhoz lássa a kifelé rohanó arcát.
– Majd a tutit a mestertől!
S mire véglegeset kellett volna felelni, kilépett az ajtón.
A lányok egymásra néztek és felálltak az asztaltól.
Mit akartál mondani az előbb? – kérdezett a szőke, és feltette kicsi táskáját a vállára
– Csak azt, hogy…
Odafordult a fekete szemüveges felé, aki lehajtotta a laptopot a diszkópulton, hangos csattanással kinyitotta a vékony fehér botot a kezével és hangtalanul eltűnt a hátsó kijárat felé.
– Csak azt akartam mondani, hogy a DJ…
– Hogy vak. Tudom. Ezért jó itt a zene, és ezért hívják DJ Blind-nak…
S amint kiléptek az ajtón, a fekete szemüveges fiú ott állt egyik kezében a fehér bottal és szélesen mosolygott, majd amikor válaszul a lány mellélépett és megfogta a kezét, hangosan felnevettek és eltűntek a sötétségben.
Ha tetszett, olvassátok el a többit is! 😀
