A dátum, ami bizony immár tizennyolc éve mindent meghatározó tényt adott az élettől számomra és ha nem is ünnep, de mégis fontos nap: 2005. március 8-a…
Nem volt a pillanat igazi pillanat, inkább csak egy olyan folyamat, aminek a vége lett az, amiegészen más irányt adott életemnek. Lezárult a világ egyik arca, becsukódtak ajtók és ablakok, lekapcsolták számomra a lámpát; megvakultam…
Sokan kérdezik azóta is, hogy miképp éltem meg, hogyan viszonyultam a tényhez, hogy nincs többé napvilág, segítségre szorulok majd, tapogatok, fehér botot használok, egy csomó mindenből kizáródok? Ha röviden kell megfogalmazni, mindig azt felelem:
„ Úgy vágtam neki, hogy azt mondtam: Ha másnak sikerült, nekem is fog!”
Persze a történet nem innen indult, nem is ez volt a közepe és igen, még ma sincs vége. De szívesen elmesélem bárkinek, aki még nem hallotta tőlem…
Itt hosszú lenne, de hadd ajánljam mindenkinek, aki még nem olvasta volna „Az enyém” című könyvem. Abban aztán tényleg mindent leírtam! Őszintén, első kézből, feketén-fehéren, komolyan és viccesen…
Sajnos – vagy éppen hála Istennek – nyomtatottan már nem kapható, de az interneten elolvashatja bárki az alábbi linken.
Illetve Gépész Barátomnak köszönhetően akár meg is hallgathatja, ha a hangoskönyveket jobban kedveli: Az enyém hangoskönyv
Ma már tényleg nosztalgiázva gondolok vissza arra az időre. Lehet, hogy nehéz volt – biztosan piszok nehéz-, ám valahogy mégis úgy emlékszem: ha volt is depresszívebb része, megléptem. Volt, amit segítséggel, volt, amit magamtól. Sok ember eltűnt akkor mellőlem, mások megmaradtak, s megint mások jöttek mellém…
Az, hogy miképp éltem meg, benne van a fenti kötetben. Igaz, hogy pár évvel később írtam meg – s azóta már megjelent újrakiadásban is és az is elfogyott-, az pedig, hogy ma milyen számomra a vakság? Kérdezd meg bátran! Légy vakmerő…:D Én pedig őszinte leszek.
Az elmúlt tizennyolc évről írhatnék bizony még sok könyvet – amit meg is tettem más műfajokban-, viszont azt mindenképp el kell ismernem, hogy akkor is tudtam és ma is tudok mosolyogni a tényen: nem látok.
Ó, igen, a vakság egy rémes dolog. Vagy mégsem? Nem vagyunk egyformák, ahogy megéljük és egy látó embernek furcsa, hogy lehet ezt úgy is megélni: meglátjuk az élet egy másik és én vallom, talán jobb- részét… Nem önbecsapás, hanem tény, hogy amióta megvakultam, ezer olyan dolog történt velem, ami sok más emberrel nem. Azt mondod, ha látó maradok, akkor is megtörténhetett volna? Lehet, de én meg nem szeretem a „ha „ kifejezést. Így maradnak a tények és engedd meg, hogy csak párat soroljak fel jó?
Csomó jó és értékes emberrel hozott össze a sors, amiben nem látok, megtanultam több új szakmát például a gyógymasszőrséggel, vagy azzal, hogy audionarrátorokat segítek tapasztalati szakértőként. Járhattam külföldön is már több országban, aktívan dolgozom, pancsoltam a tengerben. Megtanultam lovagolni, ültem repülőgépen és vezettem is azt. Sárkányhajóztam, bringáztam Horvátországban, vitorláztam a Balatonon, több vadászgép pilótaülését kipróbálhattam. Lovagi tornákon vettem részt, vezettem rally autót. Kezembe foghattam egy porcelán koronamásolatot, jártam bemutatón a TEK-nél, nemzetközi irodalmi versenyt nyertem. Megnősültem és boldog házasságban élek, a 2010-es transzplantációmnak köszönhetően szinte új életem lett és talán nem utoljára kellene írnom, de bizony mára már huszonpár könyvem megjelent!
Ha pedig az jutna eszedbe, hogy mit veszítettem akkor el tizennyolc éve, azt felelem: Ki tudja, nem is érdekel!
Tehát a március 8-a nemcsak a Nemzetközi Nőnap dátuma, hanem nekem egy olyan nap is, amikor azért egy pillanatra meg is állok és visszatekintek…
De nem pityeregve, hanem mosolyogva és elégedetten. Mert a fent leírtak –is- mutatják, hogy ez a nap nem a megvakulásom dátuma, hanem azé a napé, amikor
Megtanultam látni!
