Mint korábban már több alkalommal írtam, sosem tudható, hogy mi adhat ihletet. Mielőtt ismétlésekbe csúsznék és leírnám ugyanazt sokadjára, máris váltok.
Számomra a pihenés, a nyugalom fontos amikor olyan helyet választok a szabadidő eltöltésére, ahol valóban lazítani akarok. Tehetném ezt aktívan is, mint ahogy többször megteszem, de egy jó és kimerítő év után – most már harmadik éve- Sárvárra esett a választás.
Ez a városka meghitt hangulatával, az emberek közvetlenségével, a nagyvárosoktól való kellő távolságával ideális; van itt termálfürdő, arborétum, vár, de még ezer más dolog.
Amikor első alkalommal kiválasztottuk feleségemmel és azóta már harmadjára visszamentünk a karácsony és a szilveszter között,minden percét élveztük az ottlétnek. Tömören mindig csak annyit mondtam ismerősöknek, hogy:
„Csend, béke, nyugalom, pihenés…”
Most is így volt, de mivel a város minden zugát már jól ismertük, idén beiktattuk a város határában lévő csónakázó és horgásztavak környékét is. Szép, napos, bár kellően hűvös időben indultunk el és ahogy haladtunk a cél felé, a város amúgy kis zaja még jobban elhalt mögöttünk. Halkultak az autók, egyre kevesebb ember beszélgetése hatolt fülembe és így a séta közben gondolataimba merülve több felé is tudtam figyelni.
Előtte való napokban fejeztem be egy dokumentum-könyvet Csernobilról, s még mindig a hatása alatt voltam. A tényfeltáró könyv szörnyű dolgokat adott át nekem; bár több mindent tudtam, hallottam, olvastam már a témában, így még nem kaptam képet az ott történtekről.
Szóval ez-is- a fejemben zajlott, amikor feleségem megállt egy pillanatra és azért, hogy jobban érezzem a viszonylag hidegben a szinte forró nap erejét, szembeállított a befagyott tó partjána jéggel és a nappal. Miközben a csendben hallgattuk a távolban károgó varjakat, meg a jégen csúszkáló és a kevés lékben tocsogó kacsák hápogásait, halk, majd hangosodó hangok érkeztek hozzánk.
Az először csak pár másodpercig tartó zörej, vagy nem is tudom minek nevezzem elhalt, megint kiáltozhattak a madarak.
Aztán egy mélyről jövő, majd hosszan elnyúló sikoltás, hullámzó és vibrálóegyveleg hatolt fülembe. Közeledett, mélyült, majd élessé válva elhalt.
– A víz alól jött.- szólt a feleségem és velem együtt figyelt tovább.
Percek után a jégpáncél másik oldalának irányából, de talán meg sem tudtam mondani, hogy pontosan honnan, minden megismétlődött. Hasonló volt és mégis más; de most a süvöltésből afféle olyan dallammá változott, mint amikor az ámbráscetek énekelnek. Ezután meg megint hullámzott és átváltozott olyanná, mint a tengeralattjárók szonárhangjai…
Ott álltunk és csak bámultuk némán a jelenséget, amiről persze azonnal tudtuk: nem más, mint a víz és a levegő hangjai a jég alatt; az olvadó jég csúszkálása a vízen és a beszorult levegő tetején.
Agyam azonnal írni kezdett. Vak szemeimmel láttam a tengeralatti, másvilági lényeket, a „sárvári –szörnyet” és a furcsa hangok nem létező gazdáit. Itt, a majdnem kihalt és szinte végtelen síkon. Majd felnevettem és halkan dalolni kezdtem a sárga tengeralattjárót. Feleségem a Vörös októbert idézte, aztán csak hallgattuk tovább a félelmetes zajokat.
Egy-egy pillanatig olyan volt, mintha még a zörejek alatt minden más elhallgatna, mintha a távoli város halk neszei is csak a halálos dallamokat figyelné.
A néma csönd, a siket sípolás, amit megtör a varjak károgása és utána megint a morgó, remegő és visszhangzó dallamok.
Hagytam magam elvinni a jelenből. Élveztem a pillanatot, s azt, hogy bár tudom: mi a hang forrása, engedem elmémnek a borzongást.
„Távol mindentől, ahol a legközelebbi település többszáz kilométer, ott állt az ember. A téli tájban mindent ellepett a hó és a tó, amit befedett a vaskos jég, megmozdult. A jég hangos robbanással, recsegéssel szilánkokra tört, de mielőtt felbukkant volna alóla a lény, még megmozdította a majdnem megfagyott világot. A hangjai beterítették a végtelenséget; dallamosak voltak és halálosan mélyek. Elhaltak, majd újra kezdődtek; az egész tó beleremegett a fültépő sikoltásokba. A halott szellemek kiszabadulni vágytak, de a szörny nem engedte el rabszolgáit…”
Pár perc után elindultunk visszafelé. Hátunk mögött hagytuk a befagyott tavat, a halk madarakat és a furcsa, de annál természetfelettibb, valós hangokat is. Már zörgött bakancsunk alatt a kavics, már berregtek az autók a főúton és már elkezdték a templomtoronyban a harangok a déli kongásukat.
Talán majd én is megfoghatom egyszer betűimmel a jég alatti hangok tulajdonosát…
