Elfelejtettük a taps erejét

Régen, még látó koromban is járogattam színházba. Na nem sokszor, de megesett, hogy ott ültem egy darabon, aztán büszkén mondogattam: voltam ismét színházban! 

 Most, hogy vak vagyok, ugyanígy járok szórakozni....

Jenei András 6 hónapja 163 Történeteim

Elfelejtettük a taps erejét

Régen, még látó koromban is járogattam színházba. Na nem sokszor, de megesett, hogy ott ültem egy darabon, aztán büszkén mondogattam: voltam ismét színházban! 

 Most, hogy vak vagyok, ugyanígy járok szórakozni. Ha ez valakinek furcsa lenne, két dolgot is elárulok: 

Az egyik, hogyha nem is látom a deszkákon zajlódó eseményeket, a fülem az jó és a zajokból, párbeszédekből összerakom a történetet. Illetve akivel megyek, mesél. 

A másik, hogy mostanában és remélem ez egyre több helyen lesz elérhető, a darabokat már audionarrátorok segítségével a látássérültek is „láthatják”. 

Hogy mi is ez pontosan? Mivel nem is olyan régen sikeresen elvégeztem egy képzést, ahol néhány sorstársammal együtt minket audionarrátor-tanácsadóvá oktattak, erre rövid választ tudok adni: valaki elmondja a látott dolgokat, már amihez nem tartozik hang.  Azért, hogy a néma, de fontos események is eljussanak hozzánk. . 

Na de ne kanyarodjak nagyon el a témámtól. 

Azért is járok színházba, mert ott ihletet, benyomásokat kaphatok a szórakozás ( s a képzés óta a segítés ) mellett is.   

A darabok mesélnek, a szereplők élnek, a színpad és a kellékek őrjítő örvénye magába ránt és csak akkor ébredek fel, amikor vége az előadásnak. A székeknek szaga van, a ruhatár és az előtér, a büfé zsong, a színpad deszkái nyikorognak. A függöny suhogva emelkedik fel, majd a végén zuhan alá, a színészek megnevettetnek, megsiratnak; énekelnek és őrjöngenek.  

Mindig azt hallom, hogy azért járnak kevesen színházba, mert drága a jegy. Azért vannak kevesen egy darabon, mert  nincs rá idő, kevés a jó előadás, alig van jó színész… 

Kérdezem én: 

Mi, nézők tökéletesek vagyunk?  De megyek tovább. Ha nem is vagyunk azok, törekszünk akárcsak a fele-tökéletességre is, mikor elindulunk egy vígjátékra, vagy musical-re, drámára?  

Felfogjuk azt, hogy egy-egy társulat, meg mellette mindenki abban a színházban mennyit dolgozik hónapokon át azért, hogy mi két, vagy három óra alatt elfeledhessük a kinti szmogot, a várost, a nagyvilág drámáit? 

Képesek vagyunk arra, hogy a szupertech világunkban felfedezzük az előadás alatt azt, hogy miért nyílik ki egy-egy ajtó a kellékek között, miért képes egy székláb ott eltörni, ahol kell; miért tűnik igazinak a leszakadó csillár és hányan mozognak a darab alatt, vagy épp a szünetben a háttérben? 

Tudjuk azt, hogy mennyit rohangál egy-egy jegyszedő, hány aláírást kap egy játék, mielőtt megkezdhetik a rendezését? Látjuk-e az első sorból, hogy a színészen eredetihez a leghasonlóbb cipőfűző van, hogy egy kabát gallérja még belül is úgy van megvarrva, hogy az láthatatlanul is igazi és gyönyörű legyen? 

Eszünkbe jut a darab alatt az, hogy amíg mi a légkondi hűvösét érezzük, a színész három rétegű jelmezben ugrál a reflektorok fényében és forróságában azért, hogy mi nevethessünk? 

Nagyon sok ember tesz azért, hogy aztán mi kettő, vagy három órán át csak jól érezzük magunkat… Kezdve a karbantartóktól a pénztárosokon át, az öltöztetőkig és folytathatnám a sort a varrodákon át egészen az igazgatókig. 

Tisztelet a kivételnek, de mi csak önmagunkra figyelünk. Nekünk jó legyen. Vidám, vagy éppen szomorú, dallamos, vagy éppen drámai. Látványos és tökéletes. 

Ehhez képest mi magunk öljük meg a színházat, a színházban a játékot. Elfelejtünk időben érkezni, tisztességesen felöltözni. Régen dukált egy öltöny, egy ing és nyakkendő, egy blézer, egy blúz.  Egy „Jó estét kívánok!” és több „ Köszönjük szépen!”. 

Most alig venni már észre, hogy farmerben megyünk, hogy van olyan, aki elfelejti kikapcsolni a mobilt, aki végig izeg-mozog és csörög, vagy éppen iszik a darab alatt. Nem suttog, hanem hangosan beszélget, folyamatosan lökdösi a széket, s ami a legfurább, hogy a végén nem, vagy alig tapsol… 

Ahogy a minap beszélgettem a feleségemmel, erőtlennek neveztük ezt a tapsot. 

„ Jó volt, tapsolgassunk, de menjünk már, mert vár a söröm, megy a busz, esik, vagy fúj…” 

Pedig a taps a mi, nézők igazi elismerési formánk, a fizetésünk a színház felé! Ezzel váltjuk ki a sok munkát, ezt adjuk a színésznek, amikor még visszajön mosolyogni. Ez a „ Köszönjük!” és ez a „Legközelebb is játszunk Önöknek!” érzést kiváltó formula. 

A taps. Az igazi, a beleélt, a szívből jövő és addig csapódó, amíg a kezünk már nem érezzük.