Eldugott versek

Mindenki járt már úgy, hogy saját, vagy nagypapa régi fiókjában talált kincset a sok lim-lom között.  S olyan is előfordulhatott, hogy a kacatokból is akadt, amit az ember megfogott, majd csak leült és elmerengett… 

Bár írásaim prózák,  régen versekkel kezdtem el a próbálkozást.  Nem tudván a szabályokat – mert ugyan vitázom velük, de vannak- csak faragtam a rímeket.  

Később, sokkal-sokkal később már lestem a „nagyokat” és többet akartam belecsempészni egy rímpárba. Mély érzést, értelmet, rejtett dolgokat is. Az, hogy mennyire sikerült én utólag sem mindig tudtam eldönteni. Akkori énem sikoltott, vagy ahogy írta József Attila: „…ordítottam toporzékoltam.” 

Igaz, én nem a mama, hanem a világ után. De akkor ez adott erőt és ihletet ahhoz, hogy versek százait, majd apró novellákat vessek papírra. Egy fekete határidőnapló tellegetett meg velük és ez az, ami a fiókban kötött ki.  

Jó ideig ott is maradt, aztán valahogy más irányba indulva el ha nem is elfelejtettem, de sokáig nem vettem elő.  

Kicsivel később bizony ott ültem és a kezembe akadt. Olvasgattam, emlékeztem; számtalan sornál kinevettem magam, vagy éppen elégedetten dőltem hátra. Az írások az én szemszögemből nézve más értéket képviseltek, mint más olvasóké, de abban biztos voltam: de jó, hogy nem dobtam a tűzbe őket!  

( A novellákból egy-egy kissé megreformálva olvasható a „Tengercseppek” és a „Dűneszemek” novellás köteteimben. )  

Több vers olvasása alatt megdöbbentem és így jutottam el oda, hogy ha leporolom, most talán másképp értem meg az akkor leírt sorokat. Sőt! Más, ha olvasná… 

Így történt, hogy egy pályázaton neveztem három versem, melyek aztán egy antológiában szerepeltek.  ( Szerelmi antológia- versek Albanegra kiadó, 2014, 3 vers) 

Na és hogy végül rákanyarodjak a történetem „fiókos” és jó érzéssel eltöltő , megmosolyogtató részére,itt a gondolat és a csattanó. 

Ismerősöm  egyszer azt mondta, hogy neki azért nem tetszik a háromból az egyik vers, mert Ady-t juttatja eszébe és a Héja nász az avaron –t. Igen? Akkor azt hiszem, hogy köszönöm az elismerést! 

2014 szeptemberében ott álltam a házassági anyakönyvezető előtt párommal és nagyon vártam, hogy kimondhassam az „igen”-t. Mivel nem láttam, hogy ki a hölgy ( mármint az anyakönyvezető), a hangját nem ismertem fel, nem tudtam, hogy ismerjük egymást.  Mielőtt bármit mondott volna, a halk zene alatt elkezdte mondani az én versem! 

Ez hogy lehet? Amikor egy hónappal előtte megbeszéltük a segédjével, hogy sima, egyszerű szertartást kérünk, semmi ilyenről nem volt szó… Lehet, hogy az én párom rendezte így? Nem lehet, mert bár ismeri a verset, ilyet nem tenne. Akkor? 

Megdöbbentem és meghatottan hallgattam a sorokat. 

Vércsék tánca 

Emlékszel? 

A vércsék ott szitáltak felettünk, 

és nem törődve a fákkal  

minden mást elfeledtünk. 

A fűszálak simogatták arcunk, 

s kezem kezedbe simulva 

győzelemre segített harcunk. 

Fájt! 

A napfény eltűnt az árnyékban, 

szelíden az arcodba néztem 

és nem voltam egyedül a világban. 

Féltem! 

Te rám néztél és észrevetted, 

szemeim a vércséket leste, 

de mégis ott voltam veled! 

Vérzem! 

Együtt tűntek el valahol, 

együtt szárnyaltak messzire. 

Lelkem azóta fuldokol. 

Elmúlt? 

Egymást elfeledtük. 

Miért fakadok mégis sírva, 

ha vércsék szitálnak felettünk? 

Emlékszel? 

Mire észbe kaptunk, éreztem és „láttam, hogy a feleségem is meglepődött. Ő sem tudott semmit, ő is ugyanúgy megilletődött. 

Aztán miközben már egymás kezét fogtuk, amin ott fénylettek a karikagyűrűk, a hölgy elárulta, hogy ki ő és azt is, hogy ő lepődött meg a leginkább a tényen: ő vezeti majd a szertartást. 

Készült rá, de mivel nem kértünk nagy dolgokat és mégis emlékezetessé akarta tenni a napot, titokban keresett és kutatott.  

A mai kor technikája adta a kezébe a megoldást és így akadt a fenti versemre; tudta, hogy sikerrel jár majd. 

( Az már csak hab a tortán, hogy olyan mondatokat szőtt bele a mondandójába, amiket szintén a neten lelt és a Triannita regényeimből ismerhetett…)  

Szóval néha az eldugott, elfelejtett dolgaink ( amik lehetnek régi verseim, írásaim is), előkerülhetnek úgy, ahogy nem gondoljuk. 

Értékesek, mert ha nem is érnek fel nagy költőink műveivel, de örömöt okozhatnak. Az pedig jó és mindig kell belőle utánpótlás!