Mégha utólag is, de…
Van az úgy, hogy egy élmény nem akkor ér utol, amikor történik, hanem csak később, amikor már leülepedett bennünk… 😀
Amikor a minap eljutottam az Itinera, a Mira Ceti és az Eihwar Pagan Folk Nights estjére a Fekete Zaj Fesztiválon, még csak sejtettem, hogy valami különleges várhat rám. Igaz, hogy a többi előadót nem ismerve engem inkább maga az Eihwar érdekelt, tényleg utólag mondom: kár lett volna kihagyni a többieket… 😀
A nem is olyan nagy „Nagyterem” már jóval a főelőadó előtt zsúfolásig megtelt. Az első fellépő magyar zenekar volt, és hozta magával a sajátos, magyaros hangzást, népiesebb szólamokkal. Nem akart több lenni annál, ami: egy erős, tiszta nyitány. Mégis volt benne valami finom, megfoghatatlan erő. Ha stílszerű akarok lenni, azt mondanám, elhintette a varázslat első magjait. A közönség ráhangolódott, a dobokra, a dallamokra, egymásra is.
Aztán jött a Mira Ceti, és ott már érezhetően mélyült valami. Mintha egy révülés kezdődött volna el. A sámánnői jelenlét, a hangok, az ének több lett, teltebb, kicsit szabadabb. Nekem talán kissé lágyabb is… Nemcsak hallgattuk, hanem hagytuk, hogy történjen velünk. Közben a tömeg is nőtt, a tér egyre szűkebbnek tűnt, de a hangulat tágult. A taps már nem csak udvariasság volt, hanem válasz.
És aztán megérkezett az Eihwar.
Nem nagyon van rá jobb szó: felrobbant a hely. A színpad hirtelen kevésnek tűnt ahhoz az energiához képest, ami onnan áradt. Vad, mégis fegyelmezett mozdulatok, erőteljes koreográfiák, a dobok lüktetése, a hangszerek és a két előadó Asrunn és Mark hangja együtt egy olyan sodrást hozott létre, aminek egyszerűen nem lehetett ellenállni. Nem is próbáltuk.
A varázslat, a harci tánc és mély harcosi hangzás, valamint a sámánnő vagy éppen harcos éltette a közönséget…
Megállás nélküli taps, hangos hej-hej kiáltások, lábdobogás, és az a nyers, torokból jövő ének, ami már nem csak zene volt, hanem állapot. Füst, harcra buzdító kiáltások némelyik kifejezetten ránk, a magyar közönségre szabva harsant, s hagytuk az örvényt, hadd szippantson be nindannyiónkat. Egy idő után megszűnt a jelen. Minket kirántott a mából, ők pedig teljesen átadták magukat annak, amit csinálnak, és ezzel együtt nekünk is. Olyan volt, mint egy északi vihar: vad, kiszámíthatatlan, mégis felemelő.
A közönség nem fáradt el. Nem fogyott ki az energiából. Kétszer is visszakövetelte a zenekart, és ők jöttek hálásan, örömmel, velünk együtt ünnepelve azt, ami ott megszületett.
Utólag azon gondolkodom, hogy ha ezt az élményt akkor kapom meg, amikor A Karmos-t írtam, talán még vadabb képek kerülnek bele a kéziratba. De minden a maga idejében történik. A koncert most volt, a kézirat pedig már a kiadónál pihen. Talán így volt rendjén.
Egy dolgot viszont biztosan mondhatok: érdemes belehallgatni mindhárom előadó munkájába, különösen az Eihwar zenéjébe. Amit adnak, az hangulat és élmény. De amit élőben adnak, az egészen más. Az már nem csak zene, hanem egy berserker vihar, amit nem kívülről nézel, hanem benne állsz.
Köszönöm mindenkinek, aki ott volt. És főleg az együtteseknek, hogy eljöttek, és nem csak játszottak, hanem adtak is.
