Fontos: aki nem olvasta és nem akar előre dolgokat tudni a regényről, most ne olvasson tovább, mert bőven van itt cselekményleírás!:D
„Amikor elkezdtem olvasni Az utolsó öt percet, az első néhány oldal után még azt gondoltam, hogy egy történelmi rejtélyekkel átszőtt, kicsit misztikus kutatástörténetet tartok a kezemben. Aztán viszonylag hamar rájöttem, hogy ez azért ennél jóval több lesz. És ahogy haladtam előre, egyre inkább az volt az érzésem, hogy itt tulajdonképpen nem is egy ember (a főhős, az író a regényben) kutatása a legfontosabb, hanem az, hogy egy eltemetett történet egyszer csak elkezdi megkeresni azt az embert, aki képes meghallani.
Péter alakja nekem éppen ezért nagyon hamar közelre került a nézőpontjaimhoz, a szívemhez. Nem egy klasszikus hős, aki valami nagy kalandra készül, hanem egy középkorú történész és író, aki egyszerűen csak szeretné befejezni a munkáját.
Van egy elakadt kutatása, egy türelmetlen kiadója, egy kézirata, amelyből hiányzik valami fontos, és közben kap egy infarktust. Már önmagában az első néhány fejezetben is van egy érdekes kettősség: miközben Péter fizikailag próbál visszatérni az életbe, valójában éppen akkor kezd el igazán belépni egy másik világba.
Nagyon tetszett, ahogy a történet ezt a két szintet egymás mellé helyezi. Az intenzív osztály, a gépek, a nővérek, az orvos, a rehabilitáció mind teljesen hétköznapi valóságként indulnak, közben viszont szinte az első pillanattól ott van valami furcsaság. Flóra nővér, a professzor, az eltűnő és előkerülő alakok, a különös fények és hangok. Eleinte még lehet azt mondani, hogy Péter valóban a klinikai halál és az infarktus után tapasztal érzékzavarokat. És szerintem ettől működik igazán jól a történet első része, mert az olvasó sem tudja biztosan, hogy amit látunk, az természetfeletti esemény vagy egy sérült tudat érzékelése. Esetleg más… 😉
Aztán jön Mosdós.
Nekem itt kezdett igazán beindulni a könyv. Péter nem egyszerűen egy szanatóriumba kerül, hanem visszakerül ahhoz a helyhez, amelyhez már gyerekkora óta kötődik. És ettől a kastély nem pusztán helyszín lesz. Szinte szereplővé válik. Van saját hangulata, saját múltja, saját titkai. A régi és az új épületrész egymás mellett különösen jó motívum: mintha két korszak próbálna egyetlen épületben együtt élni, miközben a múlt nem hajlandó teljesen átadni a helyét a jelennek.
A könyvtáras részeket különösen szerettem. Talán azért is, mert ott a történet egy pillanatra nem akar állandóan rémisztgetni, hanem hagyja Pétert kutatni.
„Régi könyvek, lefűzött írások, jegyzetek, újságcikkek, margináliák, elfeledett anyagok kerülnek elő.”
Ezeknek van egy olyan hangulatuk, amit nagyon könnyű elképzelni: az ember egy régi helyiségben ül, tudja, hogy valami fontos lehet előtte, csak még nem tudja, mi az. És amikor a könyvek közül előkerülnek Edina grófnő és Tormay Cécile a híres írónő a századfordulóban levelei, akkor a történelmi kutatás egyszer csak személyes üggyé válik.
Edina története szerintem a kisregény egyik legerősebb része. Nem egyszerűen egy régi botrányról van szó, hanem egy olyan emberről, akinek az életét mások megpróbálták a saját érdekeik szerint átértelmezni. Zichy Rafael (Zichy Jenő fia) féltékenysége, a hamis vádak, a Tormay Cécile-lel való kapcsolat félremagyarázása és az ebből kialakuló per mind olyan múltbeli események, amelyeknek a következményei még a jelenbe is átnyúlnak.
S itt kezdtem azt érezni, hogy a könyv valójában nem is elsősorban a szellemekről szól.
A szellemek csak eszközök ahhoz, hogy a múlt végre megszólalhasson, s talán a helyszín meg a színpad… Az, hogy a múlthoz, vagy a jelenhez, még mindig kérdés volt bennem ekkor… .
Edina jelenléte nekem sokkal inkább volt szomorú, mint félelmetes. Ő nem bosszút akar, hanem azt szeretné, hogy végre az igazság kerüljön a helyére és megnyugodhassanak a lelkek, vagy eljuthassanak az igazsághoz. Ez szerintem nagyon fontos különbség. Rafael viszont egészen más. Az ő alakja fokozatosan válik fenyegetővé, és az is tetszett, hogy nem egyszerűen egy „gonosz szellem” lett belőle. A féltékenység, a sértettség és a birtoklási vágy mintha a halála után is tovább élt volna benne. Az a gondolat, hogy valaki még a halála után sem képes elengedni azt, amit életében a magáénak hitt, szerintem a történet egyik legerősebb motívuma.
Azt is szerettem, ahogy a történetben egyre kevésbé lehet különválasztani a múltat és a jelent. Először Péter csak látomásokat lát. Aztán már olyan dolgokat tud meg, amelyeket nem tudhatna. Később pedig szinte ténylegesen belép a múltba. Az autós jelenet például nekem azért volt érdekes, mert ott már teljesen összekeveredik az idő. Péter egyszerre van jelen megfigyelőként és válik részévé annak, amit lát. Nem egyszerűen visszanéz egy régi eseményt, hanem mintha a múlt egy pillanatra használni kezdené őt.
És közben folyamatosan ott van az idő.
Ez a cím miatt természetesen különösen fontos, de nekem nemcsak a végén lett igazán érthető, hanem utólag az egész könyvet átszínezi. Már az elején ott van az óra, az infarktus előtti öt perc, később pedig egyre inkább az az érzés, hogy Péter nem egyszerűen egy történelmi rejtély megfejtésére kapott lehetőséget, hanem neki magának is fogy az ideje. Az, hogy ez a múltból, a jelenből, az életből, vagy máshonnan? Számomra kiderült, talán más olvasóknak is leesik majd…:D
A „Kettő” és az „Egy” részeknél már érezhetően más lett az egész könyv ritmusa. Addig Péter keresett. Onnantól kezdve viszont már őt is keresik.
A Rafael által fenyegetett, egyre nyomasztóbb látomásoknál én már tényleg azt éreztem, hogy nincs visszaút. Különösen az a jelenet maradt meg bennem, amikor Péter egyre inkább elveszíti a kapaszkodóit a valóságban, és a kastély tere egyszerre válik múlttá, jelenné és valamiféle köztes világgá. Itt már nem az a kérdés, hogy „vajon tényleg szellemet lát-e”, hanem az, hogy hogyan fog ebből kijutni. Illetve hová is…
A legjobban talán az tetszett, hogy a végső bizonyíték nem egy újabb ködös, megfejthetetlen tárgy lett. Végül konkrét dokumentum kerül elő. Rafael megrendelése arról, hogy hamis levelet készítsenek Edina nevében, szerintem jó lezárása annak a nyomozásnak, amely az egész történetet elindította. Mert addig sok minden volt érzés, látomás, emlék és szellemi jelenlét, itt viszont hirtelen ott van valami kézzelfogható. Egy papír, amely bizonyítja, hogy a múltban valóban történt valami, amit eddig csak részben lehetett rekonstruálni.
És aztán jön a legizgalmasabb rész: Péternek ezt a bizonyítékot el kell juttatnia a jelenbe.
Az utolsó öt perc szerintem nagyon jól működik dramaturgiailag. Ahogy újra és újra visszakerül ugyanabba a helyzetbe, és minden alkalommal egy perccel kevesebb marad, az egyre nyomasztóbb. Négy perc. Három. Kettő. Egy. Közben fizikailag egyre kevésbé képes haladni, mégsem engedi el a borítékot. Nekem ez volt a könyv egyik legfontosabb képe: Péter már nem magát próbálja megmenteni, hanem azt az igazságot, amit rábíztak.
S az is jó döntés volt, hogy nem kapunk egy klasszikus, megnyugtató befejezést.
Amikor átlép a fénybe, mögötte az ördögi kacaj, előtte a lágy zene, majd a boríték kihullik a kezéből, én már sejtettem, hogy Péter története nem fog egyszerűen azzal lezárulni, hogy „sikerült”. Aztán az epilógus végleg helyére teszi az egészet. A kastély rekonstrukciója során előkerül a kézirat, rajta Baráthy Péter nevével, és megtudjuk, hogy a szerző már nem él. Az egész történet, amit addig olvastunk, tulajdonképpen az a kézirat, amelyet a jövő megtalál.
Ez nekem kifejezetten tetszett.
Főleg azért, mert visszamenőleg értelmet ad annak, amit az egész könyvben olvastam. Nem egy ember egyszerű kalandját követtem végig, hanem egy olyan kéziratot olvastam, amelynek a története maga is része a történetnek. Ettől a legutolsó oldalak után egy kicsit más fényben látom az egészet.
Volt egy pillanat, amikor még nem értettem miért és hogyan jött elő a levél- a végső bizonyíték és maga a kézirat-, ez meg is kavart, de ha nem figyelem az egészet, ez is egyfajta csavar, hogy az olvasó elgondolkozzon. Mi is van most és hogyan…? 😀
Ha valamit kritikaként mondanék, akkor talán azt, hogy néhol a természetfeletti jelenségek sűrűsége már nagyon erős. Van olyan szakasz, ahol szinte egymás után történik valami különös: fény, árnyék, hang, alak, eltűnés, látomás, időváltás. Nekem néhol jót tett volna egy-egy hosszabb nyugodt pillanat, ahol az olvasó is levegőt vehet, mielőtt jön a következő furcsaság. Nem azért, mert ezek a jelenetek önmagukban nem működnek, hanem éppen azért, mert amikor ritkábban érkeznek, sokkal erősebb a hatásuk.
A másik dolog, amit olvasóként éreztem, hogy Péter kutatói oldala néha annyira erősen előtérbe kerül, hogy egy-egy történelmi információ vagy háttérmagyarázat lassítja azt a feszültséget, amelyet a kastély és a természetfeletti események már felépítettek. Ugyanakkor azt sem mondanám, hogy ezeket ki kellene hagyni, mert éppen ettől lesz hitelesebb Péter személyisége. Ő nem egy horrorregény hőse, hanem történész, aki még akkor is kutatni próbál, amikor már minden józan érv szerint rég menekülnie kellene.
Nos talán éppen ez az egyik legszimpatikusabb tulajdonsága, amitől én megkedveltem.
Péter makacs. De jó értelemben. Ő nem azért marad, mert nem fél. Fél. Nagyon is. Csak közben erősebb benne az érzés, hogy amit megtalált, azt nem hagyhatja félbe. Ettől a végére az egész történet egyfajta küldetéssé válik. Vagy talán egy úttá, esetleg egy szellemi szakasszá, amin épp halad…
Összességében nekem Az utolsó öt perc egy hangulatos, misztikus történelmi kisregény lett, amelynek szerintem a legerősebb része nem is maga a horror, hanem az alapgondolat: vajon meddig maradhat eltemetve egy igazság, és mi történik akkor, ha a múlt végre talál valakit, aki hajlandó meghallgatni? Illetve az, hogy akkor ez a valóság, vagy egy álom, netán az élet utolsó evilági öt perce?
A kastély, Edina, Rafael, a levelek, a régi szolgák, a furcsa nővérek és az egész különös időbeli csúszkálás végül egyetlen történetté áll össze. És ami nekem igazán megmaradt belőle, az nem a vörös szemű kutya vagy Rafael fenyegető alakja, hanem Péter utolsó útja a borítékkal a kezében.
Mert addigra már tudja, hogy valószínűleg nem magáért fut.
Hanem azért, hogy valami, amit évtizedeken keresztül elhallgattak, végre eljusson oda, ahová mindig is tartozott: a jelenbe.
Én ezt a könyvet úgy tettem le, hogy egy darabig még gondolkodtam rajta. És szerintem egy ilyen történetnél ez jó jel. Nem az volt az érzésem, hogy „na, ezt is elolvastam”, hanem inkább az, hogy a kastélyból még maradt bennem valami. Egy hangulat, néhány kép, Edina alakja, az óra, amely kegyetlenül fogyasztja a perceket, és legfőképpen az a bizonyos öt perc.
És ha őszinte akarok lenni: a végén már én is azt akartam, hogy Péternek sikerüljön kivinnie azt a borítékot…
Attól pedig, hogy a helyszín valós- a ma már szellemkórházként levő kastély valóban létezik, hogy a kötet szerzője-Jenei András- maga is volt ott gyerekkorában betegként, s hogy a kisregény háttere tartalmaz valóságot, még igazibbá tette a történetet.”
Köszönöm szépen P. Tamásnak, hogy elolvasta a könyvem és írt nekem róla véleményt!
Bíztatok mindenkit, hogy tegyen így ezzel- vagy más kötetemmel is és írjon akár a moly.hu oldalra, akár nekem itt email-ben, vagy más platformjaimon!
Köteteim jelentős részét elérhetitek a Helma Könyvek Kiadó webshopjában nyomtatott, elektronikus, vagy hangoskönyv formában is, vagy keressétek velem a kapcsolatot!
