Egy elvetett részről…

Jelen pillanatban is folynak a tárgyalások kiadóval és szerkesztőkkel, hogy kiderüljön: hol és miképp alakul a ”Hol fogantam, ott leszen sírod” című történelmi regényem jövője. Én izgatottan várom – természetesen...

Jenei András 2 hónapja 111 Történeteim

Jelen pillanatban is folynak a tárgyalások kiadóval és szerkesztőkkel, hogy kiderüljön: hol és miképp alakul a ”Hol fogantam, ott leszen sírod” című történelmi regényem jövője. Én izgatottan várom – természetesen türelemmel-, de mivel jeleztétek: kiváncsian várjátok már a megjelenést, így amíg ez biztos lesz, hoztam egy kis kuriózumot.

A könyv írásakor az ember ír és ír, aztán időnként kihúz, töröl, átfogalmaz. Máskor jön a szerkesztő és komplett fejezeteket javasol törlésre, ám olyan is előfordult már, hogy megvilágosodásom okozta egy véleménnyel, amitől aztán maga az egész történet teljesen más irányt kapott.

Így volt ez akkor is, amikor a kézirat felénél jártam. Megszületett egy fejezetnyi rész, aminek egyszerűen nem lehetett látni, ha elfogadjuk, hová vezet majd. Ad a történethez, elvesz, vagy jobb, ha elengedem?

Mire rájöttem, hogy jó a visszajelzés és egészen másképp szeretném a regény főhősét vezetni, az elkészült kézirat-tervezet “törlődött”, azaz kivontam a regényből és félreraktam. Mert tudtam, hogy nem fogom felhasználni, ám én nem dobok ki semmit. :D

Ekkor már azt is tudtam, hogy a regény szerkezete másmilyen lesz, tudtam hová viszem a főszereplőt és képet kezdett alkotni az is, hol és hogyan érjen majd véget a történetem…

Azóta a kézirat elkészült, az elvetett részt pedig a minap megtaláltam. S úgy döntöttem, lássatok bele egy ilyenbe is: milyen szakaszt nem engedtünk be a regénybe és így aztán majd egészen más lett a teljes mű. :D

Az alábbi fejezet-tervezetet a könyv második felének az elejére gondoltam, de azt meg kell mondanom: hiába van benne több utalás előre, vagy hátra, semmit nem árul elabból, ami majd a végleges regényként a kezetekbe kerül! Tehát csak nyugodtan olvassátok, spoiler nincs benne… remélem…

(Az alábbi rész hosszú, s igen nyers is. Azért hagytam meg nektek így, hogy lássátok: milyen az, amit ha anno elfogadunk, még nagyon sok munka lett volna vele…) 

***

A lovak – bár többségük nem egy összecsapásban vett részt már és ismerhette az ágyúk és puskák durranásait – idegesek voltak. A karámban topogtak, többjük szorosan húzódott egy másikhoz, s a tekintetükből sugárzott a nyugtalanság. Az éppen nem lovast cipelő négylábúak egy távolabbi helyen pihentek és amint megjelent egy török fiú, hogy jelezzen: Nemsokára jönnek a harcosok és kell majd húsz, vagy akár ötven mén is,néha három ifjú is rendezni kezdte őket.

Márton egy pej kancát nyugtatott, minek fekete sörénye és farka csillogott a nyári napon,s halkan dúdolgatta nekik is azt a már szinte réginek tűnő dallamot, ami őt is mindíg megnyugtatta. Lelkében békét és egy feledhetetlen érzést adott vissza a jelenbe, s ezzel mindíg érkeztek az elmúlt három és fél év – ami 1552 nyarán indult – gyötrelmei, megpróbáltatásának emlékei. Egyetlen igazi meleg pillanata volt ezeknek a nemrég elmúlt képeknek: mikor jelezték neki: indulhatsz vissza magyarországba. Vagyis ahogy ezt ott mondták: Madzsarisztánba…

Isztambultól nem messze ébredt rá elhurcolása után, hogy számára nincs többé szabadság. Akik elfogták, majd miután eldöntötték sorsát, gályára rakták és délnek indították a Dunán. Nem mondtak neki semmit, csak egy fekete turbános és félszemét lekötött harcos búcsúzóul annyit:

“ – Maradj életben és visszatérsz majd!”

Amíg vitték, addig sem bántak vele kíméletesen. Bár arra rájött, hogy az életét nem veszik el, de jutott neki ostorból, ütlegekből és éhségből, szomjúságból bőségesen. Többször láncolták a gálya evezőpadjához és kellett lapátot fognia, kikötésekkor cipeltettek vele nehéz zsákokat – többfontos golyóval és láncokkal a lábain – , s néha ok nélkül is ordítottak vele.

Aztán már nem számolta a napokat, kevésbé szisszent az ostorcsapásokra,s már nem félt. Ekkor még nem tudta, csak sejtette, hogy hová viszik, de ha tudta volna, lehet jobban kívánta volna a halált…

Három és fél éven át egyetlen menedéke maradt neki csak: egy emlék, amiben Annát látta, az ő hangját hallotta és ha nem hallották, halkan dúdolta a szőke lány ajkait elhagyó dallam halványuló hangját. S azt a kicsiny versikét, amit együtt mondtak, s amit naponta mondott el magában. Olyan volt ez neki, mint egy ima és bár keresztényként élt otthon – még a templomba is eljárt néha utolsó “otthonában”: Csajágon,már nem imádkozott az Úrhoz. 

"Ha az Isten ezt hagyta, akkor elfordult tőlem és az összes magamfajta magyartól!” 

Mustafa bei egyetlen pillanat alatt tudta: a fiú többet ér majd, mikor kiképezve visszahozzák neki, s ez még azt is megérte számára, hogy nem eladta őt, hanem duplán kifizette az ő “tanítását”. Bár jócskán túllépte már Márton azt a kort, mikor valódi janicsárrá tudják őt átnevelni, a feketeruhás török befektetett rá. Meg több olyan hozzá hasonlóra még, akit innen-onnan szedett össze egy titkos álmához: olyan katonai csapatot – nem janicsárt – akart összeállítani, akik a legjobbak közt is a legkíméletlenebbek, pontosabbak és odaadóan hívek nemcsak Allah felé, hanem neki is. Miután pedig készen állnak majd a szolgálatra, bárhova is küldi őket, a befektetett pénze fialni fog kamatostul. Zsoldba adja egyikőjüket-másikójukat, s amíg harcképesek, szolgálni tudják őt, meg az egész Oszmán birodalmat. Ebből még nyerni is lehet, ez pedig egyáltalán nem baj… 

Így amikor több társával a fiú megkezdte a sztambuli kiképzőtáborbanaz átnevelést, olyan három évet kezdett meg, amit nem sokan éltek túl aztán…

Először megtörték, darabokra zúzták a lelkét és szinte a testét is. Mikor már nem lehetett több, mint egy kő a sivatagban, amit még mindenek előtt porrá őröltek,akkor kezdték meg a kiképzését. Hetekre egy sötét bányába vetették, ahol vakon kellett követ törni, sziklát emelni és tolni csigás kiskocsikon. Onnan a sivatagba vitték, hol az életét jelentette néha egyetlen korty víz, vagy egyetlen darabka kenyér. Máskor meg egy állat lenyúzott szőre, vagy éppen az a tőr, amit önmagában vele hagytak. Ezt követően mezítelen futtatták sziklás hegyekre fel – egy kövekkel teli kosárral a hátán –, majd ha nem volt elég gyors, addig ostorozták, míg vérző hátából patakokban folyt ki az utolsó ereje is.

A második évbenúj kiképzőt és tanítót kaptak azzal a megmaradt kéttucatnyi társával, kikkel odaérkezett. Ez a kemény és izmos, de igen fürge férfi önmagában képes volt arra, hogy akár fegyveresen is legyőzze őket még akkor is, ha öten ugrottak rá. Eleinte pusztakézzel, majd aztán egyre több fegyverrel. Mire letelt a második év, a kis csapat megint jó a felére csökkent, de mindannyian képesek voltak arra, amire tanítójuk. S eddigre Márton megszűnt mint magyar, megszűnt, mint ifjú éstalán egy kissé vége lett magának az embernek is…

Utolsó évében még jópár hónapon át elsajátította a török írást és olvasást – nem volt felesleges, hogy egyszer megtanult írni és olvasni magyarul –, s bár erre már nem kényszerítették, de magábaitta a Korán tanításait is. Nem lett teljesen hithű mohamedán, de inkább nézett az égre és szólította Allah-ot, mint azt az Istent, aki szerinte cserbenhagyta őt. Nem metélték körbe, nem fordult egyfolytában keletnek de bárki ha látta egy pillanatban, abban a tudatban lehetett: ez az ember itt született és élt. Még úgy is, hogy bár erősen megbarnította a török nap, szakálla hosszú lett, haja lófarokban indult ki kopasz fejéből, szemei és csontja arcán árulkodott.

Utolsó fél évében átvitték öt vele életbenmaradt társával Törökország legkeletibb végébe és egyszerűen otthagyták egy ősi törzs karmaiban.

"– Hahat hónap után bekopogtatsz Sztambulban a boszporuszi gályakikötőmesternél és azt mondod: Mustafa, akkor tudni fogod hova menj utánna.

Márton eddigre már megszűnt mártonnak lenni, de még a “Recsege” nevét is majdnem elvették tőle. Hogy véletlen, vagy direkt történt, de amikor bekopogott az ajtón, egy alacsony és szürkeköpenyes, fehérturbános dervis így fogadta:

"– Allah hozott Röcsöge! Amire szükséged lehet, hamarosan megkapod tőlem, de aztán nincs vesztegetni való időd. Holnap indul egy hadtest madzsarisztánba, neked velük kell menned mint lovász-szolga. Persze ha kérdik, te is egy kiképzett akindzsi vagy!"

Nem kérdezett, nem szólt, csak meghajolt és ezzel köszönt meg mindent a turbánosnak ott és akkor. Nem törődött azzal, hogy hol vannak a volt társai, miért csak ő érkezett meg ide egyedül. Mi történt a múltban és hol lehet a feketeruhásbei, mi is onnantól az igazi úticélja. Olyan egyszerűen csatlakozott a Dunán induló többi harcoshoz, hogy senki nem kérdezett semmit, csak tudatták: jelenlegi vezetőjük egy Osman nevű aga. Ha pedig életben akar maradni, követi őt bárhova is megy…

A hajóúton számtalanszor végiggondolta a múltját – aminek egy része örökre kitörlődött és átformálódott számára –, de egy megmaradt: Anna. S ugyan szíve kő lett, emlékei közt csupa köd és sötétség uralkodott, de a szőke lány tekintete, hangja még pislákolt benne. Ez pedig erőt adott és újabb túlélésre készítette őt fel. Szolgálni fog, ölni, ha kell, de amint mód nyílik rá, megtudja mi lett szerelmével és ha Allah segíti – nem a hátrahagyott Isten –, megkeresi őt, vagy a helyet, ahol eltemették…

Nándorfehérvártól lóháton indultak tovább és nem egy alkalommal rutottak olyan még be nem hódolt és ellenálló csapatokba, kikkel meg kellett küzdeniük. Nem magyarok ugratták lovaikat rájuk és nem portyázó más népek, csak egy-egy zsákmányt vágyó csoport. Kis társasága az ifjúból lett férfinak alig csappant meg, mire átlépték a Hódoltság peremét, így ha nem is mindennaposan, de beleszokott a harcokba, a folyamatos életbenmaradáshoz szükséges figyelembe és készenlétbe. 

S most Röcsöge Márton – vagy ahogy mindenki hívta csak simán “Röcsöge” – megsimította a lovat, suttogott neki és ekkor jelent meg egy fiatal fiú a karám oldalában levő kaput helyettesítő kötélnél. Ahogy a véznatestű kölyök meglátta vörös fövegét, oldalán a jatagánt, a másikon egy hozzá nem jellemző hosszú és összetekert ostort – minek teste karikákban lógott fekete és bő nadrágjának oldalára–, először furcsállóan nézett, majd meghajolt és megszólalt:

– Azt üzenik neked effendi – már ha te vagy Röcsöge –, hogy szedd össze embereid és induljatok a környező falvakba újabb rájákért! Kevés a rőzse és a fa, amivel utat építenek a belső-várhoz, kell még a pótláshoz!

– Mi lett azzal a többtucatnyi szekérrel, amit a minap hoztunk ide? – fordult el a lótól a lófarkas férfi és kemény arcával szinte vicsorgott az utasítást adóra. 

Szándékosan nem az idecipelt embereket említette, mert ő ugyan hajtotta a portyákat, de bármennyire is keménnyé lett, rájött: képtelen egykori népét gyilkolni. Ha rátámadtak, védte magát, de oktalan módon csak akkor ölte őket, ha nem volt más lehetőség. Azt pedig mindíg talált. 

– Nem hallottad? A szigetváriak nemcsak kitörtek és felgyújtottak, szétromboltak mindent, de a maradékra is tűzkarikákat szórtak, meg belocsolták ami eddig készen állt és a várból tüzet lőttek rá.

– Az az ostromtöltés volt, én a begyűjtött parasztokra gondoltam. 

– A fele kimúlt, a többit meg előhad helyett küldtük magunk előtt, hogy dicső harcosaink ne ma kerüljenek Allah paradicsomába. – emelte meg kócos és göndörhajú fejét amaz, s közben úgy vigyorgott, mint aki egész nap sörbetet nyakalt.

– Segíts kivinni a lovakat testvéreimhez! – dörmögte túl az ágyúhangokat a jókora izmokkal levő harcos és intett még egy csoportban toporgó mén felé.

Amint társaival felkapott a ló nyergébe Röcsöge,felvillant egy pillanatra a ma hajnalban – a mai ostrom előtt – őt megkereső férfi...

Már egy ideje talpon volt és a földfelé fordult Göncölszekér rúdját nézte, amikor a vékony és sunyi tekintetű, dervisformázatú feltűnt. Hosszú, szürke köntöst viselt, ősz haja kilógott fekete fövege alól. Szakálla a hasát verte, bal kezében egy fadorongot cipelt, amire sántító lépéseikor rátámaszkodott. Mezítláb érkezett a langyos és letaposott füvön a lókarámok melletti táborhelyhez; itt nem volt más, csak a lovászok és mellettük a kovácsok sátrai, meg néhány valamiért elkülönített csapat helye. Kitartóan kutatott, majd mikor meglátta Röcsögét, elvigyorogta magát, hogy még a félsötétben is kivillantak görbe és sárga fogai. Odabicegett a férfihoz és suttogva, törökül megszólalt:

– Már messziről megismertelek testvérem. Most is imádkozol? Még sehol Allah napja.

– Ki vagy te és mi közöd ahhoz, hogy én mit csinálok? – emelte rá ültő helyéből szigorú tekintetét amaz.

– A nevem nem számít… Nem mondom, szép ember lett belőled. – folytatta a középkorú, de jóval több nyarat túléltnek tűnő alak. –de kérlek, ne háborogj és ne velem… hírt hoztam arról, aki segített rajtad mikor még gyaur voltál.

– Kiről beszélsz? – állt fel Röcsöge és odalépett a férfihoz.

– Talán elfeledted, hogy Mustafa adott új életet számodra?

– Más elvett, ő adott. Vagy ő vett el és adott helyette másikat. Ha ő izent, add át mit mondott, aztán menj dolgodra! – mordult fel és kezét rárakta széles övén függő kardjának markolatára.

– Nyughass harcos! – csitította az alak. –Kivételezett helyzetben vagy, de rájöhettél, mert nem éppen küld senki az ostrom sűrűjébe. Ám akinek Allah a csillagát felvitte, annak le is taszíthatja. Tehát Mustafa azt izente, hogy ugyan még nem kapsz feladatot és így itt kell lenned, de ha jól szolgálod, jutalmat kaphatsz. Főleg – hunyorította amaz –, ha végre magyart is ölsz majd… 

– Allah növessze a bég szakállát hosszúra jószándéka jeléül. – szólt a harcos némi éllel a hangjában és készült visszaülni.

– Csak annyi testvérem a te béged üzenete, hogyha legalább tíz évig szolgálod és túléled, elereszt és szabad lehetsz.

– Szolgálom, legyen is bármi, amiért erre terelte ő, s Allah utam. De nekem megvan a szabadságom most is.

– Valóban? Bárhol lehetsz és bármikor elmehetsz innen is akár? – nyomta oda a botja végét Röcsöge elé az ember.

– Nincs hova mennem.

– Bizonyára véletlen tudom én is, akárcsak a béged, hogy szerelmed kutatod elmédben. Ha megtehetnéd máshogy, keresnéd őt. De amíg itt vagy, nehézkesen leled meg.

Röcsöge felpattant ismét és úgy nyúlt a hozzá képest alacsony emberhez, hogy annak ideje nem volt megmoccanni. Megmarkolta köntösét, s úgy rántotta maga elé, hogy az jó egy arasznyival emelkedett a föld fölé.

– Honnan tudsz te és Mustafa bég erről? A múltamról nem beszéltem senkinek.

– Talán nem…talán mégis. De engedj le, én nem ártok neked…talán épp ellenkezőleg. – nyögte az alak.

Röcsöge eleresztette őt és amikor az megdörzsölte nyakát, megrángatta ruháit, még mindíg kérdőn nézte őt.

– Tehát szolgáld a béget testvérem Allah szent ege alatt és talán lesz mégis hova menned.

– Ne játsz velem, mond hát meg amit tudnom kell!

– Mustafa jelzi általam, hogy többet tud rólad és ki nem mondott gondolataidból, mint sejtenéd. De amíg őt szolgálod, nincs mitől tartanod. Az a lány, akit a pogányok Istene nevében Annának kereszteltek, él.

– Mit mondasz? – hajolt közelebb a jókora harcos a másikhoz.

– Bár a falu, honnan elindultál utadon elpusztult, de ő él. Mustafa kideríti neked – ha tudja – hol van és ha szolgálod, talán el is árulja majd.

Röcsöge lelke felizzott a múlttól s jéghideg szíve, amit kőpáncélba rejtett egészen halkan megdobbant. Csak finoman, de ez elég volt ahhoz, hogy sötét tekintete egyetlen pillanatra felvillanjon. Aztán visszaerőltette a keménységet, a fagyos nézést és a rezzenéstelen arcot.

– Csak ezért vezetett ide Allah, hogy ezt megmond? 

– Mustafa izente, mert ezáltal tudatja: bárhova indítanak, itt nincs más dolog számodra, minthogy életben maradj! Ehhez meg – bár nem kéne így lennie – ölnöd kell magyart is! S így kaptál új életedhez célt is, de ne élj vissza mindíg a bég jóindulatával...

– Ki vagy te egyáltalán?

– Az nem fontos. – rázta meg a fejét a köntösös és hátrébb lépett. – Mondjuk úgy, hogy segítek azoknak, akik nekem is segítenek. Ne feledd: Maradj életben!

– Én…

– Nézd csak Röcsöge! – mutatott botjával a férfi a harcos mögé. – idegen van a lovak közt.

A lófarkas megfordult, de a mögötte levő karámnál senki nem volt. A sátrak mozdulatlanul ácsorogtak, a tűzhely már nem pislákolt sehol, s az őrök sem mászkáltak a közelben. Az ég kezdett halványodni, a szél megélénkült egy pillanatra és trágyaszagot, meg a vár felől hullabűzt hozott, aztán elment és le is ült a friss levegő utánna. 

Röcsöge megfordult, de közben az alak eltűnt. Olyan gyorsan és hirtelen, hogy először azt hitte: ott sem volt. De ismerte a nyomolvasást is, s bizony a sántító talpak és a bot lenyomata még ott mutatkozott a füvön…

Most, hogy körülötte ott teremtek a társai – vagy húsz vörösföveges akindzsi, kikért ő volt a felelős, de csak átmenetileg vezette őket – az emlék elillant, de fülében ott búgott az “Maradj életben!” mondat minden szava. Hát nem is tervezte másképp, pedig ha kellett, vakmerően vágtatott, vagy rohant a harchoz, a sűrűjébe is. Nem félt a haláltól és bízott benne, ha legyilkolnák, lehet megtalálná Annát. Még akkor is, ha valami azt súgta neki, hogy a lány még él. Mint ma reggel az az alak… 

– Hoznunk kell még parasztokat a falvakból. – közölte mikor felhuppant a lova nyergébe a többieknek.

– Nem lesz könnyű, a közeliekben már senki nincs. Ibafa, megHorváthertelend még közel van, de… – felelte egy bő inget és nadrágot viselő, fekete csizmás odaléptetve lovát az övéhez.

– Akkor ha kell, a Balatonig megyünk! Van még Somogyban, meg Baranyában falu. Gyerünk! Iléri!

– Iléri! Iléri! – csapkodták meg a lovasok a méneket, s amint némelyikőjük még kissé bele is rúgott a patása oldalába, Röcsöge elfintorodott.

Sok mindent megváltoztattak benne az elmúlt években. Volt amit kitöröltek, mást átneveltek, megint mást megformáltak. Alakja az izmoktól vaskosabb és nagyobb lett, hangja mélyebb és keményebb, tekintete vészjóslóbb. Harci tudása lemásolhatatlan, beszéde tisztább és csattanósabb– főleg, hogy mostanság csak törökül beszélt – , s csak akkor tudott a régiből felidézni, ha szerelme versét mondta félhangon. De a lovak szeretete megmaradt és éppen ezért, ha azt látta, hogy valaki bántja a lovat, nem segíti a harcos a saját négylábúját, azt nem hagyta annyiban. Bár beleverték nem kevésbé, hogy az állat is csak a kapott küldetést, célt fogja majd segíteni és ha kell, zokszó nélkül le kell ölni azt, a ló szent maradt számára. Így eldöntötte, hogy mindazok a harcosok, akik most keményebben érintették meg csizmájukkal a hátasuk oldalát, csattanva fog szólni utánna ő is…

Már maguk mögött hagyták jócskán a területet, amit elfoglalt a török sereg, hogy bevegye Szigetvárt,amikor elvágtatva egy erdősáv mellett, onnan kéttucatnyi lovas csapott ki rájuk. Nekik nem voltak felderítőik, meg nem is számítottak senkire itt a Zselic aljában, így meglepte őket a rajtaütés. Bekavarodtak egymásba a két csapat lovasai és nem volt idő azon tanakodni, hogy mi is történt. Ha az egész csapdának szánt indíttatásból vezette ide őket, akkor már benne jártak és túl kellett élni, ha meg csak véletlen, akkor is. S pillanatok alatt villantak, csattogtak a kardok, koppantak a sisakon, zizegtek egymást megtalálva a kezekben. 

Bármennyire próbálta elkerülni a valamikori népének férfiaival a küzdelmet, itt nem volt rá módja. Ha nem áll ellen, úgy vágják le, mint akkor ott régen egy kedves ismerősét: Anna nagyapját. Ha tudott, akkor inkább eszméletlenségbe taszította az ellenfelet, de egy rájuk küldött, hazáját védő csapat az ő életét is akarta… 

A magyarok csoportja jól láthatóan fáradtabbnak tűnt. A mozdulataik lassúbban indultak és ha éppen sikerült, akkor értek célba, s lovaik is izzadtabban forogtak velük az úton. Nem viseltek egyforma, de még hasonló öltözetet sem és bár Röcsöge értette szavaikat, olyannak tűntek, mint akik sosem hadakoztak igazán még együtt. Egyikőjük – aki egyszerre két akindzsivel is küzdött – levágta Röcsöge mellől az egyik harcosát, majd aztán ahogy leszúrta a másikat, máris ott volt őelőtte. Nem volt egyetlen pillanat a szünet, s úgy zúdult rá a magyar pengéje, hogy az első csapást alig tudta védeni.

– Kik vagytok és ki a vezetőtök? – kiáltott át neki a nyeregből magyarul és védett egy újabb fejre irányított vágást.

– Te beszélsz a nyelvünkön kontyos? – felelte a magyar, de nem zökkent ki az ütemből.

– Na és? – vágott vissza Röcsöge szóval és a jatagánjával is egyszerre. – Ellenségednek tartasz hiába egy a nyelv, amin beszélünk. 

– Már nem sokáig csak “tartalak” kutya! – hörögte a jókora bajszot és sötét hajat, szemöldököt, prémszélű fejfedőt viselő férfi. – Nem hagyjuk, hogy újabb embereket vigyetek el a környékről!

Röcsöge megrázta a fejét, hogy jelezze: Akkor ne társalogj! , s úgy ütötte fejen kardjának markolatgombjával egyetlen gyors mozdulattal a magyart, mintha megunta volna a küzdelmet. Aztán fordult és ráugratott a közelben egy másikra, akit meg a lendület vetett ki a nyeregből. Ő aztán már zuhantában megkapta a halálos vágást egy akindzsitól és mire bezuhant a kavargó lábak közé – hol amúgy is összetaposták volna a mének –, már nem élt.

Az ordítástól, “ Isten segíts!”-tól, “Allah akbar!”-tól hangos erdőszél hamarosan elhalkult és halottakkal a földön lett megszórva. A földön nyögő és vérző magyarokhoz a vörösfejfedős törökök leugrottak és egyetlen vágással lefejezték őket. Röcsöge a lóról nézte ezt némán, s legszívesebben elvágtatott volna innen még akkor is, ha a nyomába erednek és kérdőre vonják. Megsebesült társaikhoz a törökök csak eztán mentek oda; egyikőjük sem szólt semmit vezetőjük viselkedésére. Aki lovon maradt, vagy még képes volt ismét lóra ülni, azt Röcsöge visszaküldte a táborba. Remélte, hogy nem büntetik meg őket, viszont küldenek helyettük másokat. A többivel nekilódult ismét a feladatnak. A távolban már látszott egy falu apró nádtetős házainak sora, s amíg odaértek vágtatva, átfutott az agyán a fiú, aki szólt neki. Ha ő volt a csapda beindítója, akkor mi várhatja őket a faluban? Ha az semmiről nem tudott, akkor ki adta el a lelkét a török seregből és szólt a lovászlegénynek az indulásról? Na és mit segít ez a pár ember a magyaroknál, ha már nem tér vissza, mikor ott van még mindíg Ali basa számtalan hithű harcosa?

Az ég most álmatagon és szétszórt felhőkkel tarkítva borult a vágtázók, majd lóról leugrókra. A kis völgy környékén ritkás erdő és otthagyott földek bambultak, a zajra és elégedetlen emberi hangokra madarak repültek fel, addig ásító macskák ugrottak tetőkről és tűntek el oldalvást. A valamikor élő helység utcáira nem volt nehéz embereket, állatokat hajtókat, kerítéseknél, kinti padokon beszélgetőket odaképzelni még a messziről érkezőknek sem… 

A falu tíz háza viszont annyira üres volt, hogy még egy kóbor ebet sem leltek. Se egy paraszt – még hátrahagyott idős sem – került elő, sem más. A beszakított ajtókon, kitört és bevert ablakokon át sötét és kipakolt otthonok, mellettük álattalan ólak, szekértelen kocsiszínek bámulták az egyre mérgesebb harcosokat.

– Menjünk tovább? – nézett rá egyik társa Röcsögére és elrakta jatagánját, mikor megint gyülekezni kezdtek a poros úton.

– Nem tetszik ez az egész nekem. – nézett szét a kietlen házak közt a kérdezett és értetlen rázta fejét. – Azt mondta az a fiú, aki a parancsot hozta, hogy felégették az épített gátat. Akkor nem a rájákat ölték le. Minket meg…

Ekkor egy vágtató lovas tűnt fel az úton, amin ők is idejöttek. Messziről látták kezében a boncsokos zászlót és fején a vörös turbánt, de a biztonság kedvéért néhányan kivonták kardjukat. Nem egyszer előfordult már, hogy egy ilyen jelenéssel vonták el a figyelmet egy csapatuknál, aztán beöltözött magyarok csaptak le rájuk.

Az érkező akindzsi lefékezte lovát előttük, hogy porfelleget kavart, majd meghajolt és lihegve, kiszáradt torokkal megszólalt:

– Allah könyörületes volt velem, hogy utolértelek benneteket. Bárki indított titeket portyára, áldja őt is Allah és növessze szakállát hosszúra. De feleslegesen vagytok itt és azonnal vissza kell térnetek!

– Mit mondasz testvér? – szállt lóra Röcsöge és léptetett oda a hírhozóhoz.

– A tábor azon része, ahol ti voltatok leégett, mert megint kicsaptak a gyaur magyarok. Óriási veszteséget okoztak és számtalan testvérünket levágták. – folytatta amaz és próbálta megnyugtatni habzó szájú csődörét. –Nasuf koppányi béget ésAhmed babócsai béget legyilkolták, s azon tanakodik a budai pasa, hogy vissza kell vonulnunk. Még tüzeltet, még talán pár napig próbálkozik, de már újabb terveket kovácsol fejében. 

– Bárhogy is dönt bölcs vezírünk, csatlakoznunk kell hozzá és biztosítani a visszavonulást, vagy nekiugranunk az utolsó hullámnak, ami a falakra irányul. – bólintott Röcsöge annak ellenére, hogy képtelen volt elképzelni magát, amint magyarokat öl. – téged ki küldött utánnunk?

– Egy öreg és görbehátú dervis látta, hogy sebesen elviharzottatok még jóval a kicsapás előtt északnak. Ő adott írásban parancsot, amin Osman bég pecsétje volt. 

– Még arra is gyanakodhattak volna, hogy mi tudhattunk a támadásról… – morgolódott elégedetlenkedve egy másik harcos oldalt. 

– Nem hinném testvérem. – rázta a fejét a hírhozó és amikor már minden akindzsi a hátason volt, kezével sürgetni kezdte őket. – Még nem bontják a tábort, de már azon tanakodnak, hogy ha már Szigetvárt nem hódíthattuk meg, megtámadjuk a nem messze levő és várakozó királyi sereget. Vagy más és fontosabb célpontot… 

– Ali pasának mindenképp kell győznie, mert szomorú lesz a szultán. – bólintott Röcsöge. – mi a mi feladatunk?

– Hamarosan több egység indul majd Babócsától keletre, hogy a Rinyán hídfőt foglaljon. Erősítenetek kell majd az odavezényelt janicsárokat és ha megjelenne ott magyar vezető, akkor azt elfogni, vagy látványosan kivégezni. Főleg Zrínyit, vagy akár más magyar béget.

– Akkor ne késlekedjünk, mindenhez idő kell! Ha pedig mi tűzhetnénk a híres Zrínyi Miklós fejét lándzsára, az dicsőség lenne számunkra. – felelte a csapat vezetője és vágtába ugrasztotta pej lovát.

A lovasok ismét port kavartak haladásukkal, s olyan sebesen hagyták maguk mögött a falut, majd az erdőt is, hogy mire eljöttvolna hamarost az a nap, mikor megütközhettek a Rinya partján az említett bánnal és embereivel, az elmúlt napokra már nem emlékeztek.

S ott a folyó partján akkor ugyanúgy nem tudták legyőzni a kiszemelt férfit, mint ahogy aztán Ali pasa úgy vonult el akkor Szigetvártól, hogy nem tűzhette ki a győzelmi és lófarkas zászlót egyik tornyára sem…

De Röcsöge és mint később kiderült még egy másik – szintén magyar társa – ekkor már nem magyarországon várta a jövőt és remélte a mihamarabbi visszatérést, hanem úton egy kicsi horváth kikötő felé…

***

Remélem azért ez is tetszett, s ígérem: amint jön friss hír a kiadásról, azonnal jelentkezem!