Csak három perc

Ennyit kérek és adok most neked kedves Olvasó, s ha sikerrel járok, talán több időd is lehet majd.

Hoztam most ide az új weboldalamra egy friss bejegyzést, s amellett, hogy...

Jenei András 2 hónapja 169 Könyvbemutató

Ennyit kérek és adok most neked kedves Olvasó, s ha sikerrel járok, talán több időd is lehet majd.

Hoztam most ide az új weboldalamra egy friss bejegyzést, s amellett, hogy végignézegeted a megújult és teljesen átformált, fejlettebb honlapom- amihez jó utat kívánok-, olvasd el a legutolsónak megjelent Mezőszirmok című novelláskötetemből az egyik kis történetem.

Ez a húszból csak egyetlen pillanatot mutat meg, egyetlen stílust, mert a többi mind más és másról szól, ám mindenképp megtalálsz benne engem is. Talán ad, talán mutat, de ezt majd Te eldöntöd, ha a mostani írás után megveszed a kötetet és az egészet elolvasod…

Jó szórakozást!

***

Esőcseppen át 

A 4–6–os villamos lomhán dohogva kúszott át a Petőfi hídon, mint egy óriási sárga kígyó. A hajnali város hűvösétől csak az össze karcolt ablak választott el, ahogy álmatagon zötyögtem a szerel vényen. 

A plexi feszengve választott el az áprilisban szokatlan tavaszi mínusztól. A kinti nyálkás idő átnedvesítette a kabátokat, eláztatta a nadrágokat. Az esős szél belemászott a zsákokba, a latyak átszí nezte a bakancsokat. Gondolataim a nemrég otthagyott meleg ágy és a forró kávé körül jártak, aztán eszembe jutott, hogy vannak, akik az egész estét az utcán töltik ebben a komor időben. Együtt érzőn gondoltam a munkásokra és azokra, akiknek nincs hova ha zamenniük. 

Lassan ébredezett a város a Duna két partján. A jeges szél fel szárította a ködöt a víz felett, és tisztán látszottak a város fényei. A budai oldal, mint egy gazdag, konzervatív dáma szemlélte a látóhatárt. A lámpák sárga gyöngysort alkotva kúsztak fel a Gel lért-hegyre, és játékosan ölelték át a várat. A pesti oldal modern,   nagyvárosi dívája álmosan ásított. Zöldes füzérei táncolták körbe a Fővám-téren a Vásárcsarnokot és szaladtak tovább kacagva a megannyi szálloda irányába a körúton. A két hölgy között a Sza badság híd lustán nyújtózkodott, az elegáns Erzsébet híd kékes fényeivel már tettre készen világított. 

A két nő alakja összefolyt a szemem előtt egy lecsurgó vízcsepp ben. A rengeteg színből egy massza lett, majd egy pacává vált, és önmagából csíkot húzva lefolyt az ablakon. Jött egy másik, majd egy harmadik. Ahogy a lefelé siető cseppeket néztem, megéreztem 118 bennük a város ízeit, illatait, hangjait, hidegét, melegét. 

Ott lüktetett a budai hegyekből felszálló erdők zöldjének hűvö se, amibe elvegyült valamelyik nagy rét virágainak illata és a még álmosan zümmögő méhek reggeli döngicsélése, az egyre hango sabban éneklő madárkák millió hangból álló szonátája. Felsikol tott a hegyről lefelé tartó, kanyargó fogaskerekű, homlokon vágott a mélybe vezető mozgólépcsőkön szaladó szél langyossága, és számban éreztem a szigeti vattacukor puhaságát. Agyamba fura kodott az örvénylő Duna kékje, a felette repkedő sirályok fehér pöttyeivel; érezni véltem az augusztusi tűzijáték ezerszínű rózsáit, ahogy gombákká pukkannak a levegőben és éljenez a tömeg. 

A képek, mint egy diafilm peregtek a fejemben, majd jött egy újabb csepp. Megéreztem a Vörösmarty tér kávézóiból szálló feke ték illatát, hallottam az Andrássy úton az operából áriázó király lányt, felvillant a föld alatt sikoltó, sárga metró hangja, az óbudai Fő–téren egy cukrászda édes illata, a ligeti majális vidám zöngése.  

A képet betöltötte végül egy hangosan dobogó szív az ország kö zepén. Bu-da-pest… Bu-da-pest… Bu-da-pest… 

Ekkor kinyitottam a szemem és minden kép eltűnt. Pont olyan feketeség vett körül, mint az eddigi tizenkét év alatt, amióta vak vagyok… 

De ezen a sötétnek vélt világon átfénylett mégis minden érzés: a színek, az illatok, az élet vidám pezsgése, az ízek és ettől jobban láttam, éreztem és élvezhettem mindezt a robogó villamosból, mint a mellettem ülő másik, aki álmosan ásított és lomhán felállt, hogy leszálljon és nekivágjon egy számára unalmas és szürke, íztelen, szagtalan napnak. Egy olyan csütörtöknek, ahol mindenki rohan, és hallóként nem hall, látóként nem lát, csak fut és azt hiszi, hogy él… 

Én pedig elmosolyodtam és egyszerűen élveztem az életem. Vakon sokkal jobban, mint látóként…

***

Ha pedig más könyvem érdekelne, lapozz bele bátran és keress! :D