Borzongásért mentem és majdnem belehaltam

profilkép

Jenei András

2016-08-29

Bejegyzés megosztása

Vajon mi az erősebb? Az ember, aki uralni akarja a természetet, vagy a természet, aki idővel visszaveszi azt, ami az övé? Vagy nézzük másként: Mi a hatalmasabb? A természet  mindent – azaz majdnem mindent- kibíró és ösztönös belső ereje, vagy az, ahogy mi emberek képesek vagyunk hanyagságunk miatt hagyni a természetet azért győzni, mert engedjük lepusztulni egykori örökségeink? 
Amikor önéletrajzi könyvem, amiben elmesélem születésemtől létem egészen a későbbi, mentőápolóságig eljutott életszakaszom (Emlék-szem), ott is említek egy külön időt, mikor a volt Szabadsághegyi Gyermekszanatórium Béla király úti telepén  töltöttem pár évet. Akkor még nem sejtettem, s majdan később sem- mikor is a fent említett kötet íródott-, hogy az a hely ihletet adhat bármihez is. 
A Frivaldszky-Mauthner-Pálffy villa a reformkorban épült, majd még utána többször átépítették. Történetét bárki megnézheti a neten, így a lényeg, hogy volt idő, mikor gyermekszanatóriumként funkcionált. Közel négy évig voltam ott gyerekként és amikor nemrég valamiért kezembe vehettem virtuálisan Stephen Kingtől „A ragyogás” című könyvet, agyamban megdördült az ég. Hangos varjúkárogás, bagolyhuhogás töltötte el fülem és emlékek vágódtak vak tekintetem belső szemhéjaira. 
S mint ahogy az lenni szokott, már ütöttem volna le a klaviatúrán a gombokat, utána kellett néznem, hogy hol is jártam ki az általános iskola utolsó éveit? 
Adott volt egy villa, ami …mi is van most vele? Mi? Létezik, hogy azt –is- bezárták?  
…”állaga leromlott; az épületbe belépni életveszélyes;több hasonló ingatlannal együtt árulják…” 
Furcsálltam, hogy manapság, mikor szinte minden fellelhető az interneten, nem találok túl sokat magáról az épületről.  Annak idején talán nem is érdekelt annyira, de akkor nem is volt talán fontos sem a múltja, sem egykori gazdái, vagy éppen az, hogy milyen volt belül. Most, azaz amikor jött a gondolat, hogy milyen jó környezet lehetne egy hátborzongató történethez a villa, meg már nincs róla használható adat… 
Ilyen esetekben nem szoktam leülni; addig keresek, kutatgatok, amíg meg nem szerzem azt, amire szükségem van. Először emlékeimben tettem ezt és nem volt nehéz feleleveníteni a környezetet. Óriási park, ősfák, utak, padok… A villa mellett még megannyi társa, no és maga a belső helyiségek, ahol mi gyerekként olyan sok kalandot megélhettünk a gyógyulási idő alatt.  Ám milyen jó lenne most, közel harminc év után megnézni. Már így, vakon is. Biztos adhat mély gondolatokat, vagy bármilyen érzést, egykori emléket ahhoz, amit majd írnék. 
( Nem titok és majd írok még kutatási szokásaimról, ha tehetem, elmegyek az adott helyszínre és ott gyűjtök információt a helyről a jobb leírhatóság okán.) 
Hosszú idő, számtalan email és kérés után eljuthattam a területre és ugyan a történetem váza ekkor már majdnem megvolt, de azt gondoltam: adhat még valamit majd hozzá, vagy legrosszabb esetben kiegészítéshez, esetleg a borítóhoz jó lehet egy-egy fotó fent a ma már Sváb-hegy-ként emlegetett terület egy kisebb, közel hat hektáros részén. 
A villába természetesen nem lehetett bemenni, merthogy az már életveszélyes státuszt kapott és ahogy lépkedtünk felfelé az egykor autók által használt bitumenes úton,kezdtem érezni: értem a tilalmat… 
A területet elhanyagolták, a kertet nem gondozzák, az épületeket pedig pusztítja az élet. Az időjárás, a hegyre feltörő szmog, a kor, a felelőtlen elhagyás… 
Miközben én emlékezve meséltem gyerekkoromból megmaradt képekből az agyamból, s mindezt vakon, az ismerősök és a biztonsági őr mindent átírt a valóságra. Ahol járdalapokból lévő térre emlékeztem, padokra és fűzfára, ott ma térdig érő fű és gaz áll; a padok…hol is vannak? Ja, az óriási bokrok alatt porladnak a maradványaik. Ahol lépcső vezetett a kiskastély felé a valaha fehér murvás sétányra, ott csalán szórja magvait. 
Miközben elértük az épület oldalát, már folyt belőlem, hogy mi volt, hogyan állt, mi nézte a rohangáló lábainkat, egy másik, szomszédos épületet is kerestem. 
„ Itt, szemben van, vagy volt…már akkor is romosan állt…már akkor is ledeszkázott ablakokkal…” 
A biztonsági őr először csak hallgatott, majd amikor azt mondta, hogy van ott valami rom, amit olyannyira benőtt a fák, óriási növények hada, mint dél-Amerikában egy-egy romvárost, csak pislogtam. Az agyam tiltakozott, s azért, hogy ne hagyjam magamból feltörni az ordítást, visszafordultam egykori osztályom ( az akkor gyógyintézetben az a villa, ahol voltam, a 8-as számot kapta) felé. 
A vakolat még csak-csak tartott, de az épület melletti sétány, ma már nemhogy alig járható, de a rajta lévő murvaréteg egyszerűen eltűnt. Itt is, mint máshol, térdig érő gaz áll. Néhol akad benne csipkebogyó, de a többsége csalán, meg a közelben álló fák lepotyogott terméseiből vadon kihajtott és elvadult cserjéi. A padok itt is alig megmaradt darabjai, a falakat behálózó zöld szőnyeg és a hegyoldal felé kissé megroggyant villa szíven ütött. Ahhoz, hogy lefényképezzenek a valamikori panoráma felé néző bejáratnál, ahova néhány lépcső és kőkorlát futott fel, hárman kellettek, hogy letapossanak több csalánbokrot. Mármint magán a lépcsőkön!  A megrepedezett fokok ugyan még nem billegtek, de a vakolat hullott, a be nem lécelt ablakok ránézésre is leeresztették önmagukról a pergő festéket. Oldalt egy, vagy több fa vágta át magát a téglák repedésein, s nem lehetett eldönteni, hogy a fa tartja egyben a falat, vagy a tégla nőtte körbe a fát… 
Előttem már csak az állt, hogy a régi képek még megmaradjanak. Már elfelejtettem azt, hogy horrorélményekért jöttem ide, hogy hangulatot akartam kapni egy-egy emlékhez. 
„ Annak idején innen látni lehetett a Rózsadombot, meg a Hármas- határ-hegyet és rajta a tornyot.” 
A meredek domboldal aljában nőtt fák annyira elvadultak és megnőttek, hogy olyan szinten törtek az ég és a többi társuk felé, amivel ellehetetlenítették a  kilátás megélését. Sem élvezni, sem fotózni nem lehetett mást, csak a megvadult, elpusztult, vagy éppen  haldokló létet. 
Én örültem, hogy vak vagyok. Örültem, mert ha látom, hogy mivé lett, mivé engedték lepusztulni azt, ahol valaha mindennapjaim zajlottak, biztos sírva fakadok. 
Mentünk még tovább és minden részlete a kertnek egyre jobban magába húzott. Minden meghalt itt, vagy olyan hangosan sikoltozott és haldoklott, hogy futottam volna. El innen, minél messzebb! 
Más volt épületek, osztályok, utak és parkrészek bámultak ki a dzsungelszerű bokrok alól, összetört és megbontott járdák lapultak a derékmagas fű és gaz alatt. Valaha nővérszállóként lévő házak tetőgerendái roskadtak bele a földszintekbe, s az udvaron mostohán hasaltak a letépett és elfelejtett mosdók, elrozsdált éjjeliszekrények. Az enyészet közepén üres  üdítős palackok és páratlan cipők nézték lassuló lépteink, s amikor megálltunk, hogy keressünk valamit ebben az atomrobbanás utáni világban, egyszerűen csak az elmúlás keserűsége tört fel belőlem és társaimból. 
A biztonsági őr elmondta, hogy a területre vaddisznók járnak, borzok, rókák, de hiába imádtam anno Fekete István könyveit, azt éreztem, hogy rohannom kell innen.  
A látogatás eredeti gondolata, hogy ihletet kapok egy írásomhoz máshol kötött ki. Igaz, hogy  hátborzongató élményt akartam, de ez maga volt a halál.  
Napokig nem tértem magamhoz és több dolgot állapítottam meg: 
1. Jó, hogy vakként mentem oda, mert így az maradhatott meg bennem, amire emlékeztem. Az pedig szép volt és ép.  
2. Ugyan ihletért jöttem ide, kiegészítésért a már meglévő vázhoz, így nem vesztettem sokat azzal, hogy amit kerestem, azt nem, hanem mást találtam. Ez talán jó lehet majd egy másik történethez. Ám azt majd máskor, később kell megírnom mert most még a lerombolt részem újjá kell építeni a mostani trauma után.