A 2017-dik évben elértem a 14-dik könyvem megjelenését. Ez ugye a nyomtatott kiadásokat jelenti…
Ebben a számban vannak életrajzi jellegűek, novelláskötetek, de ott áll az ötrészes történelmi jellegű fantasy ciklusom is.
Mindegyik más stílusú, más műfajú és mindegyiknek más a nyelvezete, a leírt mondatok szerkezete és dinamikája is.
Mint korábban elmondtam, szeretem a visszajelzéseket és a jó kritikát. Azt, amiből tudok tanulni, amiből , ha levonom a konzekvenciákat, javíthatok, esetleg még a kiadás előtt módosíthatok. Ha kell, ha úgy érzem, hogy valóban szükséges…
Az ember megírja a sztorit, az olvasónak meg az a dolga, hogy véleményezze, elmondja jó esetben, ha az jó, vagy éppen ellenkezőleg nem annyira. Hozzáteszem: a simán „jó volt” , vagy a „ nekem nem tetszett” semmire sem elég egy szerzőnek!
Igenis fontos a visszajelzés és ha megtesszük, egyrészt vállaljuk, hogy milyen indíttatásból írtunk kritikát, s ha megtettük, azt se hagyjuk ki, hogy mi a hiba, mi lehetett volna másképpp, mitől lett volna még jobb.
Igen, nincs két egyforma olvasó, de ha általánosan jön olyan visszajelzés, amit többen kifejtettek, én igyekszem figyelni és a következőknél ezzel javítani a minőséget. Amennyire lehet.
Ebből kifolyólag van az, hogy az utóbbi időben figyelek arra, hogy ne essek a „túlírás” hibájába.
Ezt többen jelezték a Triannita sorozatomnál. Bár én úgy éreztem, hogy ott is megkívánta a történet, a stílus, de utólag is visszaolvasva látom: icipicit lazíthattam volna és írhattam volna talán egy-egy részt könnyedebben.
Ám tudom azt is, hogy több olyan szerző van, aki nemhogy még nálam is bővebben ír, de ha én „túlírok” , akkor a szubjektív megítélésem szerint ő ötször túltesz rajtam is.
Nekem mondták azt, hogy talán azért is eshettem ebbe a hibába, már akkor, ha ez valóban akkora hiba, mert vakságom miatt a sokkal részletesebb leírás a látásvesztésem okán kialakult pszicho-kompenzációm. Ez lehet és ha elfogadom, talán figyelek majd rá a jövőben. Nem is bújok meg mögé, csak megemlítettem.
A napokban jutottam el oda hosszabb szünet után, hogy folytatni kezdtem Robert Jordan Idő kereke sorozatát.
Az író ezen ciklusa olyannyira hosszúra sikeredett, hogy a végét már nem is ő fejezte be bekövetkezett halála miatt, hanem más.
( Az eredetileg 6 kötetre tervezett sorozat végül 12 kötet lett, amihez Brandon Sanderson írta meg a befejezést az író jegyzetei alapján.)
A történet igazán érdekes és bár hosszasan voltam képes követni a szereplőket és kalandjaikat, mivel minden rész amúgy is két-két kötet idehaza, egy idő után belefáradtam az olvasásba. Akkor még nem tudtam, hogy mi a hiba ( nem is biztos, hogy hiba), csak olyan volt, mintha ellaposodott volna a sztori és megállt volna valahol a regény.
Eltelt egy hosszabb idő. Ezalatt volt szerencsém még más könyveket is olvasni, közöttük sorozatokat; fantasy-t ugyanúgy, mint történelmieket, ahol fontos a részletes kifejtés is. Ezután vettem még kézbe néhány olyan ember leírt tanácsait is, ahol figyelmeztetnek: mi a „túlírás” , mi a sok és talán felesleges részletezés…
Ide hadd írjam le, hogy az összehasonlítás Robert Jordan és köztem nem azt tükrözi, hogy életművét bántanám, vagy azt, hogy egyenrangúnak érzem magam vele, az írásaim olyanok, mint az övé. Csupán egy példa arra, hogy van még olyan szerző, aki bőven ír, részletesen és túl leíróan fejt ki dolgokat. Mint én a Triannita köteteiben több helyen.
Két részletet emelnék ki csupán és elnézést azért, ha egy ötkötetest hozok egy 15 kötetes mellé, amihez még egy előrészt is írtak aztán.
Íme az első részlet Peter Jordan: Az álmok tőre 1. kötetéből:
„Annuora közelebb léptette barna kancáját Mayene Úrnőjéhez, de Berelain épp csak annyit mozdított saját, hófehér kancáján, hogy tartsa a kettejük közti távolságot; mindezt anélkül, hogy akárcsak a tanácsadójára pillantott volna. Annuora szagában ismét felcsapott az elkeseredettség.
Berelain arany csigamintával hímzett, vörös selyemruhája jóval többet mutatott meg a kebléből, mint azt az utóbbi időben szokta, bár a gránátcseppekkel és opálokkal díszített, széles nyaklánc legalább egy kicsit erkölcsösebbnek mutatta a nyakkivágását. A nyakékhez illő, széles öv fogta körbe karcsú derekát, és egy ékköves tőr lógott róla. Mayene keskeny koronája fekete haján nyugodott, a homloka fölött repülni tűnt az aranysólyom, de a nyakék és az öv mellett a diadém szinte visszafogottnak tűnt. „
Mellé az általam (J.A.A. Donath néven ) írt Triannita- Az árnylovasok című részből emelnék ki egy részt:
„Halványkék köntöse alatt ugyanolyan ruhát viselt, derekán egy selyemből készített öv feszült, belőle sárga fonatok futottak tova oldalán. Lába csupasz volt, alul egy bőrszíjakkal felerősített saru védte hatalmas talpát bármitől, ami megsérthette volna akár itt bent, akár odakinn a kertjében séta közben.
Fején egy elefántcsontból és gyöngykagylóból, valamint kék és piros drágakövekből megmunkált korona volt, amit most lekapott és mielőtt odalépett volna, hogy köszöntse a vendégeket, lerakta az asztalra. „
Biztosra veszem, hogy tudok kevésbé leíróan is írni, mint ahogy akár Jókait is tudnánk úgy olvasni, hogy egy pajtában nem láttatja velünk az utolsó szeget is a gerendában. De hiszem, ha egy író a tökéletesre törekszik és tényleg mindent részleteiben szeretne bemutatni, az nem azért van, hogy lefogja, megfojtsa az olvasó saját fantáziáját.
Ezen kis gondolatmenetem nem azért született meg, hogy összehasonlítsam a saját világom másokéval, csak egy másik szerző stílusa segítségével jeleztem: van, aki így ír és van, aki a mai, párszavas módozatban. Egyik sem rossz, vagy jó, s mindegyiknél megvan az olvasó kezében a lehetőség, hogy tetszik neki és olvassa, vagy nem és akkor lerakja.
