Elment a nyár, megjöttek az őszi hűvösek és ha eddig csak suttogtam róla, most már több olyan hírem is van, amit megosztanék veletek…
Kezdjük ott, hogy az a hely, amit egykoron „az ikladi parnasszus” – ként emlegettem, mára jelentős szerepet kapott életemben: ide költöztem a fővárosból. 😀
Minden apróbb dolog nélkül a lényeg: ezentúl az életem is itt zajlik vidéken és bízom benne, hogy amint a költözés, a munka majd engedi, az írás is érkezhet. Merthát ahogy eddig is vallottam, írni itt tudtam jobban és mélyebben; ha a parnasszus állandóan a részem, talán több írnivaló juthat majd ki kezemből. 😀
A másik hírem – s erre is utaltam már időnként –, hogy most, mikor a történelmi regényem elindult saját útján és az Olvasóim már élvezhetik a kötet titkait, nekifoghatok következő írásomnak. S hogy mi ez?
Hát elhatároztam a sok tervből hogy elsőként nem mást kezdek el, mint a „Mindenki jó lesz, tesó!” könyvem folytatását…
Jött is a kérdés a küngösi kötetbemutatómon: „Ha elköltöztél a fővárosi tesóktól, miképp éled újjá a sztorid?”
Meglátjuk, de bízom benne, hogy van bennem élmény, vannak emlékek és van, lesz lendület arra, amit a folytatásba tervezek majd.
A címe már megvan: „Ezt megszívtad, tesó!” és nem véletlen a címválasztás sem. Hogy miről fog szólni, hogy az első részbeli karakterek jönnek, vagy nem, hogy ki és mit csinál majd, miképp „dzsalnak a tesók he” majd meglátjuk. Annyi már bizonyos, hogy az első másfél fejezetnyi írás már megvan, sok kép a fejemben él és igyekszem majd hozni valami hasonlót és mégis újat majd a folytatásban is!:D
Már több témabeli könyvet elolvastam, amiben regények és még pszichológiai írás is volt, tehát folyik a munka… még ha nem is gyorsan, hiszen egy költözésben nehéz a fogalmazás időnként. Főleg, ha a gép, a dobozok, a zsákok nem ott vannak még, ahol lenniük szeretnénk.
Addig pedig aki még nem ismerné az első részt, pillantson bele a „könyveim”-nél, keressen a könyvért privátban!
S hogy kapcsoljam a posztom lényegéhez a fentieket, mint mindig, most is olyan helyen járhattam, aminek kutatási szemszögből is köze van a tesós regényemhez…
Nagy köszönet munkahelyem azon csoportjának, akik nyitottak minden extrém helyszín meglátogatásához; most velük jutottam el a fővárosi Terrorelhárítási Központba!
(Sokan kérdezték, hogy miért, én meg mondtam, hogy inkább én megyek magamtól, minthogy értem jöjjenek és vigyenek… ) 😀
A téma – amit majd tervezek – a rendőrség, az akciócsoport, rajtaütés talán… s ehhez a legtöbbet kaphattam a TEK-esektől.
Több sorstársammal jutottunk be a laktanyába. A bejutás szigorú ellenőrzés után történhetett meg; engem valamiért nem kedvelt a mágneskapu, mert besípolva jelezte az ott vigyázó embernek: valami nem ok. Mivel tudtam, hogy ez nem játszótér – legalábbis nem a magamfajta részére – mindent kint hagytam az autóban. Nem volt nálam más, mint egy kóla, egy marék rágó, meg a botom. Az őr pedig ahogy azt megszokhatta egy eljárást végző rendőrtől az „állampolgár”, keményen felszólított mit és hogyan végezzek el testtartásomban, hogy a kézi detektort is végignyúzza rajtam. Hát kérem: nem volt nálam semmi… de fő a biztonság!
Bent aztán kérem a profin felkészült előadóink és munkatársaik olyan négyórás bemutatót adtak, hogy a mai napig nem kapok levegőt…
Első lépésben megnéztem több TEK számára rendszeresített gépjárművet. Simát és páncélozottat, egyszerűbbet és felfegyverzettebbet, de még olyat is, ami nemcsak kétéltű, de tapintásra, mint egy betondoboz, aminek minden sarka és oldala hegyes és éles. A kerekeiről, a fegyverzetéről már nem is tennék említést.
(Volt szerencsém megnézni kézzel, hogy mi a különbség egy páncélozott karosszéria vastagsága és egy sima közt, valamint ugyanezt a szélvédőknél is)
Ha pedig nem lett volna fantáziám és emlékem egy-egy járműre, illetve nem adott volna képet a körbejárás és tapogatás, még két apró makettot is kaptam…
Ahhoz, hogy fogalmunk legyen, illetve egy magamfajtának a különböző típusok motorjairól is, többnek a hangját is megmutatták; félelmetes volt hallani a V-motorok dörmögéseit.
S a legvégén még egy csapatszállítóval a laktanyában egy kicsit meg is utaztattak…
A következő állomás a TEK-es ebek részlege volt. Itt megtudtam, hogy nemcsak elfogó kutyák vannak itt, hanem robbanóanyagot kutatók is és mind vérprofin dolgoznak. Többéves kiképzés, napi gyakorlatozás, magasszintű tartás jellemzi ezt a részt, s jó volt a sok sztori mellett hallani és látni, ahogy egyikőjük olyan pontosan hajt végre minden parancsot, ahogy itt az az emberektől is elvárható. S az sem volt semmi, amikor megnézhettem azt a kutyára fejlesztett maszkot, ami óvja a robbanástól a kutató kutyákat.
(Csak képzeljük el a maszkos, sisakos kommandósokat egy pillanatra, majd formáljuk át a maszkjukat kutyákra; kilát, hall, szagolhat és ha robbanás van, véd az eszköz.)
A bemutató folytatódott, s miközben bármilyen kérdést is tettem fel, arra teljeskörű és pontos választ kaphattam – természetesen amit meg lehetett tudni –, elsétáltunk egy teljes Boeing repülő mellett, egy metrókocsi elé. Ezek ugye a gyakorlatozáshoz voltak jelen és nem is volt kérdés, hogy gyakran használják is őket a dolgok minél profibb elsajátításához, műveletek még tökéletesebbé tételéhez.
Ekkor megálltunk egy emelvényen és miközben narrálták, megelevenedett egy gyakorlati történés…
Érkezett egy menekülő – rosszfiúkat hozó autó –, s mivel a szituáció szerint nem tudott tovább hajtani, a mögötte érkező akciócsoport kellett fogja őket. Sziréna, ajtócsapódások, lövések zaja közt már mondták is vendéglátóink, hogy mi történik, s az egész olyan volt, mint egy mozi. Csak itt még a lövés zaja, a lőpor szaga is élethű, teljes volt!
Ám ekkor még mindig nem volt vége; irány a lőtér és nézzük csak meg egy pár lőfegyver dolgait…
Hát nem volt semmi kézbe venni őket! Kisebb, nagyobb; maroklőfegyver és karabély, formák és súlyok, na meg melyik hogyan és miképp működik? Hol lehet kitárazni, hol oldom ki a biztosítást, hol és hogyan tartom, mikor lövök…
Na és mit ne mondjak: amikor felpróbálhattam egy akciócsoportos golyóálló mellényét, sokadjára gondolkoztam el a teherbírásomon. Merthát értem én, hogy ezek a holmik életet mentenek, hogy közelről is megállítják, terelik a lövedéket, de hány kiló is egy ilyen? Meg még a sisak, a teljes menetfelszerelés, a tempó? Én meg fél perc alatt azt érzem egy ilyen mellényben, hogy belenyom a földbe?
Az utolsó részen pedig mi más várt volna, mint maga az aktív fegyverhasználat. (Feltűnt, hogy bizonyos kifejezéseket már milyen szakszerűen használok?)
Na jól van, kétfajta fegyverrel lőhettem céltáblára…
Egy karabély volt az első, s egy pisztoly a második. Az ott dolgozók, akik ugye maguk is aktív szereplői a központnak – segítettek. Számukra a lézercélzó fénypont mutatta, hogy merre korrigálja a tartásom, s amikor lehetett, mondta és súgta hogyan végezzem el a lövést.
A fegyverek visszarúgása nem volt akkora, mint gondoltam, de azért azt sejtem, hogy egy éles helyzetben, meg nem az én fizikumommal más az egész. Itt viszont volt sikerélmény, mert a „kicsit lentebb; kicsit feljebb” jelzés után még pontos találat is volt! Jó mi: egy vak tizest lő…:D
A teljes bent lét közel négy óráig tartott, s a végén még a csapat egyben és személyenként külön-külön is kapott meglepetés-relikviát: egy dombornyomott TEK-es címerképet és fejenként egy ilyen címeres kulacsot…
Az, hogy a programot tartók mind a munkájukat, hivatásukat mutatták be nekünk – a kellő mélységig –, s ezt a tökéletes profizmussal tették, a mai napig felfoghatatlan élményt jelentett. Láttam mindent, amiről beszéltek, éreztem, amit kellett, hallottam, amit lehetett és megkaptam még egy kis adrenalinfröccsöt is… a lőporszagról nem is beszélve…
S hogy mit hozok majd ezen élményekből esetleg egy képbe az írásomban? Meglátjuk… De az biztos, hogy jóval többet leszek képes majd átadni reményeim szerint, mintha csak olvasási élményekből kellene új jeleneteket megformálni.
Köszönet mindenkinek – főleg a TEK-nek – az élményért, remélem, ha legközelebb találkozunk, akkor is vendég leszek és nem elfogott…:D
