Idén is, mint eddig már három éve elmenekültünk a szilveszteri zúgó, durrogó, lökdösődő városból és kihasználva a hely ismertségét, megint sárvárra utaztunk le az év utolsó napjaira. Nem volt baj, hogy a várost már oda-vissza bejártuk, hogy bárhol jártunk ott, „nagyon” ismerős volt minden, mert tudtuk: a nagy varázs, a csend és a nyugalom mindenért kárpótol. Arról nem is beszélve, hogy ha akarjuk, ha nem, mindig mindenben van új, csak meg kell látni.
Az indulásnál apró jelekre lettem figyelmes és a gondolataim elzártam magamban; úgy voltam vele, majd mikor leszállunk a vonatról sárváron, megosztom feleségemmel. Na nem azért, mert baljóslatúak voltak, vagy mert babonás lennék, de…
A pályaudvaron egy gazdi alig bírt felszállni a kutyájával a magas vonatra, a feleségem segítette fel az ebet, mert az szegény elakadt… Leülve megjelent egy idős házaspár, akik nyugodtan beszélgettek és az élet nagy dolgait vitatták meg; ők is utaztak, készültek… Néhány perccel később megjelent egy fiatal pár, akik csendben egymásra mosolyogtak- mint mi is-, s hamarosan befutott egy kisgyermekes félcsalád a nagypapával…
Na hogyan kezdődik egy tipikus katasztrófafilm? Igen, minden szereplő megvolt hozzá és ha amerikai rendező lennék, egy iszonyú vonatszerencsétlenséghez kellő nyitáshoz minden megvan!
Na de ez a fantázia és természetesen nem volt semmi. A vonat gyönyörűen haladt és néhány óra sima zötykölődés után boldogan szálltunk le a dunántúli kisváros vasútállomásán. Mélyet szippantottunk a tiszta levegőből- meg is köhögtetett-, majd tudván, hogy vagy húsz percnyi séta vár ránk az apartmanig, már indultunk is.
A lakunk egy eldugott közben volt nem messze a fürdőtől és alig találtuk meg a köz bejáratát. Egy apró bukkanón kellett átlépni a járdán, mire annyit mondtam a feleségemnek:
„- Ha vak lennék, ez lenne a támpont, hogy itt kell lekanyarodnom.”
Ezen jót mulattunk; jövőre lesz 13 éve, hogy vakságommal együtt kell élnem.
A ház csodálatosan felszerelten és nagyon barátságos tulajdonosokkal várt minket. A kedvesség mellé biztosítottak minket bármiről, ha kellene, csak jelezzük…
Olyan sokszor mondom, hogy a csend , a béke és a nyugalom bármit megér, hogy már tőlem közhelynek hangzik, de mégis így van! Annyira körbefogott bennünket a némaság, hogy mindenkinek azt mondtam: akkora csend volt, hogy hallani lehetett, ha a másik utcában valaki lába alatt megcsikordult a kavics.
A várost ismét bejártuk. Sétákat tettünk a gyönyörű napsütésben ismét a szépen karbantartott arborétumban, ahol ezer fa, növény aludt békésen- nem hótakarója alatta téli világnak- és velük hallgattuk a nem messze futó Rába bugyogásait. Vidáman hápogtak a kacsák, hogy most nem fagyott be a horgásztó a határban ( itt tavaly érdekes jég alatti hangokat hallgathattunk feleségemmel) , s jóval több ember tett sétát élvezve a viszonylag langyosabb év végét. Még olyan is akadt, aki biciklivel tekerte körbe a most nyugodt vizeket.
A városban egy lovaskocsis ember és társa bárkit körbevitt, hogy megmutassa nekik : milyen két éjfekete paripa húzta fogattal repülni; a patások olyan nyugodtan tették dolgukat a viszonylag nagyobb forgalomban is, hogy csak ámultam rajtuk. A két ló nagyon rendesen dolgozott és fegyelmezetten vette tudomásul, ha nem ostorral, hanem csak egy „LÉPés!” szóval indították őket, vagy éppen fogták vissza a vágtából iramukat.
A világ lehetőséget adott ismét, hogy elmélyüljek gondolataimban és begyűjtsek olyan élményeket, gondolatokat, érzéseket, melyekből egyszer talán írás lehet. Novella, vagy könyv? Még nem tudom, de azt már ott éreztem, hogy kaptam ezernyi pillanatot.
A szilveszteri éjfélkor szokásos durrogás nem maradt el, de bármilyen meglepő, nem tapasztaltuk, hogy tíz percnél tovább tartott volna. Lehet- sőt, biztos-, de valahogy vagy halkabb volt, vagy finomabb talán. A himnuszi pillanat előtt volt néhány pukkanás, néhány ének, majd húsz perccel később csak a halkan zümmögő tévét néztük mi is és mosolyogva rágtuk a virslit egy újabb és mégis ezerszer látott kabarén…
Hazafelé- mint ahogy már erről is írtam párszor- mosolyunk kissé lehervadt, mert ahogy közeledtünk vissza a fővároshoz, a vonat, az utazók is egyre hangosabbak lettek. Jöttek a többet telefonálók, a hangosabban röhögők- s nem nevetésről beszélek-, az egyre töményebb illatfelhőbe burkolt emberek és végül a nagyvárosi tömeg a pályaudvaron.
Ám azt tudtuk, hogy feltöltődve, kipihenve mégis nagyobb erővel futunk neki az új évnek, amiben ha elkészül majd egy írás, lehet, hogy lovaskocsi viszi szereplőim, vagy a feneketlen csend ölelheti majd főhőseim?
