Az alábbi írás alapját 2016-ban olvashattátok már tőlem egykori – Adlibrum – kiadói oldalán, de most ráakadva úgy éreztem van, ami kicsit, s van, ami sosem változik…
Ősz van, de…
Ősz van, de már érezzük időnként a közelgő telet és így vagyok vele magam is. Még köd telepszik a tájra, még szemerkél az álmatag földre az eső, de időnként már az esti világba bizony beleszökhet a kémények füstjének illata és a hegyek felől érkező hó megmásíthatatlan szaga…
Lássátok mit végez velem egy jó időben kapott meleg innivaló…
***
Emlékszem egy korábbi évre, amikor még nem itt a vidéki csendben figyelhettem a világot és nem élvezhettem a békét, a csendet és a nyugalmat…
Ott álltam belvárosi, első emeleten lévő lakásunk szobájának ablakában és behunytam a szemem. Kezemben egy kellemesen meleg tea tartózkodott egy egyszerű bögrében, melynek íze és illata nemcsak simán eltöltött, hanem több erővel segített gondolkodni, mint a csend, ami körülvett.
Csend? Hiszen nem is volt csend. Sőt, egyenesen lárma fogott közre.
A nyolcadik kerületi utcáról ordítozás, sikoltás, autók hangja törte át az ablaküveg vékony határát, de jól hallottam a város távolabbi szirénáit, villamos csengetését és az égen éppen leszállni induló repülőt is.
Bentről halkan, de hallhatóan kattogott a konvektor, még hátrébbről zümmögött az otthagyott rádióm. A falon túlról egy sorozat szereplője suttogott, a felettem lévő lakásban meg recsegett a százéves parketta, amin húzták-tolták a porszívót. Dübögtek a gyermeklábak, ahogy ide-oda rohangáltak és leugrottak emeletes ágyukról gazdái, valahol leejtettek egy éles holmit a padlóra…
A derekamig melegített a fémszörnyeteg, ami igazán csak éjjel zaklat, ha belekattan egy álmomba, feljebb – a mellkasom és a vállam magasságában – éreztem a kint tomboló hideget.
Még nem esett le az első hó, s bár várom, még tudom, hogy nincs itt az ideje. Még ne jöjjön, majd az ünnepekre…
Egy másodperc alatt ezer dolog futott át az agyamon és mire lenyeltem az első kortyot, egy gerendaház ablakában álltam valahol távol előbbi helyemtől.
Kint térdig érő hó fedett be mindent és az udvaron túl, ahol a ház állt, tengernyi fenyő zizegett a gyenge szélben. Hullott a hó is, de éppen csak; az ég szürkén ásított bele a napba és nem engedte azt vakítóan szikrázni.
A távolban hegyek álltak komoran, de őket is elrejtette a nyakukon ülő ködsál.
Bent, a hátam mögül pattogó és jó meleget adó tűzből egy fahasáb reccsenése hallatszott, a valahol máshol levő konyhából friss étel, fahéj illata szállt hozzám.
Kezemben egy piros alapon fehér pöttyös bögrét tartottam és amint belekortyoltam, fűszeres forralt bor íze töltötte meg a szám. Titka átjárta egész testem és kellemes érzéssel ölelt meg.
A fagerendákból lévő falról kattant az óra, léptek zaját hallottam, majd mosolyogva vettem észre, hogy nem vagyok egyedül.
Aztán behunytam a szemem és élveztem a csendes pillanatot.
Mikor kinyitottam újra szemhéjaim, a melegség olyannyira elöntötte egész testem, hogy azt hittem: megégek. A ház, a téli táj eltűnt és kint álltam a szabad ég alatt. Egy sivatagban…
A talpam alatt még úgy is sercegett a homok, hogy mozdulatlanul néztem a horizontot. A nap még javában a fejem fölött járt, de megindult már éjszakai fekhelye felé.
A végtelen dűnék tengerében ezer apró forgó tölcsér táncolt, a délibábok vizet rajzoltak oda, ahol a szárazság volt az úr. A meleg szél arcon vágott, de más illat belőle nem csiklandozta orrom, mint a kávéé, amit a kezemben lévő, apró edényből kortyolgattam.
Erős ital volt, s azért, hogy ne veszítsem el az aromáját, nem tettem bele cukrot sem.
A hátam mögött érthetetlen nyelven emberek kvartyogtak, két, vagy három teve bömbölt és valaki leengedte a sátrunk bejárati ponyváját. Lépések, majd egy érintés…
Óriási fény vakított el, amit egy fülsüketítő dörrenés követett. Ez elnyúlt a távolban, mintha egy hatalmas vascsövön húzták volna át.
Arcomba vadul vágott bele a mindenhonnan zuhogó eső, testem ingott és lábam alig bírta megtartani egyensúlyom. Egy minden irányban imbolygó vitorláson álltam, ami úgy táncolt az éjszakai, viharos tengeren, mint egy papírsárkány a felhők közt.
Az ég egybefolyt a templommagas hullámokkal, melyeknek tetején és oldalain úgy vibrált a felvillanó fényben a tajték, mint amikor a nyári napfény átugrál a fák törzse között és ezt az ember egy vágtázó lovak mögötti kocsiból nézi.
A szél ordított a bevont vitorlák helyén kifeszített kötelek között, a háromárbócos pedig összes gerendájával, deszkáival úgy recsegett, mint egy ódon falépcső.
Mindenhonnan hideg szél és sós víz szaga töltötte be az orrom – fogaim között szorított pipám már régen kialudt, így nem foghatott körbe a jó dohány szaga –, kezem, amivel erősen fogtam a korlátot, már nem éreztem. Gyomrom kavargott, de bensőm azt suttogta: nem mehetsz le a fedélközbe, itt a helyed!
Ekkor egy erős és hirtelen mozduló kéz nekivágott a kabinbejárati perem alatti falnak, majd odalökött egy fémbögrét a kezembe. Kétségem nem volt, hogy nem lehet sok ital a pohárban, de mivel nem akartam, hogy a maradék is kiömöljön, lehúztam a benne levő szeszt.
Égette a szám, majd a torkom a jó öreg tengeri rum, de ahogy leért a gyomromba, az megnyugodott, én meg már nem is fáztam átázott ruhámban. Aztán éreztem, hogy a hátam mögötti ajtó kinyílik és egy ismerős kéz megsimít, majd elveszi a poharat.
– Hol jársz? – kérdezte a hátam mögül feleségem és elvette kezemből a teásbögrét, ami üresen ásított vissza a városi lakásunk szobaablakára.
Térdem nekiért a már forró konvektornak, bal kezem tenyere párás ujjlenyomatot rajzolt a jéghideg ablakra és megéreztem a konyhából készülő fahéjas karika illatát.
– Átruccantam oda, ahonnan most mehetek megint a számítógéphez és a betűimhez. De előtte megköszönöm neked a teát – feleltem mosolyogva és átöleltem a feleségem.
